Halmozottan balfasz vagyok. Először is elbaszom az időmet, és nemhogy az előzenekarról, de még hozzávetőlegesen másfél - két és fél AIC számról is lemaradtam >:( Mindez miért?! Olyan balga baromságokért mint mosogatás meg hajmosás. No mindegy, tényleg kb 10 percet késtem csak, és lehet, hogy nem is ismertem volna fel a számokat, mert hiába van kevés lemez, amikor még szarráhallgattam őket, az 10+ éve volt. Most is az agyam legeldugottabb neuronjaiból törtek elő az emlékek a dalok megszólalásakor.
Másodszor is azért vagyok balfasz, mert nem kérdeztem körbe régi AiC-kedvelő haverarcokat, hogy jönnek-e. Volt közös múltunk NovaRockon meg ilyesmi. És bónuszbalfaszságként nem találtam sehol se az aznap vásárolt és hordott Metallica-pólómat, amiben az első AiC-n is voltam akkor és ott. Pedig pár hete pakoltam át a cuccaim... Ez a fránya időskori elbutulás :( (Bezzeg a Metalfest-es megvan, bár az azért tudom, hol van, mert az nem jön rám :$)

Szóval Ők. Nem is tudom, mit emeljek ki. Hihetetlenül jók, legendák. Szívfacsargatóan jó zene, de főleg az erős nosztalgiafaktora miatt. Az, hogy Cantrell és a többiek mai napig tevékenyek és termékenyek, az már csak hab a tortán, mert az újabb anyag is gecidurva. DuVall meg elképesztően ügyes, ezt már tizenkét éve is kifejtettem, mennyire tetszik, amit csinál. Brutál meló. És nagyon király, hogy gitározik is. Többször is a kezébe került az akusztikus gitár, ennek már a látványától is nagy sikoltozás kezdődött a küzdőtéren. Fú de kibaszott jó volt hagyni, hogy összeszorítsa a torkomat és elcsuklassza a hangomat az epic zene... Nem volt egyszerű talpon maradni, szó szerint. Nem a pogó vagy ilyesmi miatt. Szánalmasan gyenge még a derekam, pedig már egy éve volt, hogy szétvagdosták. Szóval lábujjhegyen próbáltam ágaskodni, hogy lássam Jerry-t és a többieket, kell a fasznak a kivetítő, főleg, hogy túl gyorsan is pörögtek a vágások. Én a saját szememmel akartam látni. És ehhez sok tökfejen felül kellett emelkedni, a szó szoros értelmében, és nem utolsó szempont volt, hogy 5-10 centivel feljebb a hang is jobban terjedt... (francér nem vettem meg azt a 15 centis talpú csótánytaposót... :/)

Nagyon értékeltem és átéreztem a tényt, hogy a Layne-érából származó dalokhoz nem használtak plusz gitárt, úgy szólt pőrén, ahogy kellett. A bass vaddisznó módon kísért mindent, mint annak a rendje, hát igen, ritmus és dallam egyben, mert a legjobb hangszer, khm. Átütően nyersen szólt, de pozitív értelemben. A bácsi, Mike kicsit megöregedett, pedig a többieken nem látszik a 12 év, ami ugye a legutóbbi találkozásunk óta eltelt. (most már megnézem majd a pontos dátumot, és el is olvasom, akkor mit írtam róluk, érdekes lehet. Itt van a blogban, tessék visszatekerni, kedves te, aki ezt olvasod. szerk.: itt a link http://nefrediel.blog.hu/2006/06/19/cim-nelkul_686041 ) Múlt alkalommal az volt a kényszertevékenysége, hogy koncert közben csulázott egy-egy hegyeset a levegőbe, de teljesen felfelé, és ívesen maga mögött csapódott a földbe, ahogy elment alatta. Ha meg nem mászkált, akkor enyhén hátrafele szállt a csula értelemszerűen. Na erről most már szépen leszokott - vagy csak lemaradtam róla, mert nem álltam elég közel? :D A többieken egyáltalán nem látszott az idő múlása, fess fiatalemberek, menő és dögös rocksztárok... Köszönöm nekik, és Layne-nek is a tini- és fiatal felnőttkorom nagy meghatározó élményét, amit az ő zenéjük és jelenlétük ad.

Először azt álmodtam, hogy az exemmel vitatkozom valamiről, a témában való tájékozottságom nyilvánvaló fölényben volt, így kissé türelmetlenül kioktató voltam. Eme felfokozott magyarázás közben azt mondtam, neki, hogy "Babuka", így meg úgy meg amúgy... És ezt meghallotta a párom, akit így hívok, és rákérdezett, hogy ezt most hogyan és miért. Szabadkoztam, hogy hát ez zsigerből jött, izgatottságomban így szólítottam meg, nem gondolkodtam rajta. Ezzel így ennyi is volt a téma.

A későbbiekben Hevesi Tamással jártam. Tök érdekes volt. Egy hotelban voltunk jó messze a fővárostól, nyüzsgő-pezsgő élet volt körülöttünk, csak a hotelszobában volt némi nyugtunk, de ott se feltétlenül. Néha bezavart egy-egy idegen... Átjárkáltak a szobán, lehet, hogy Tamás ismerősei voltak, és ilyen partyhangulatban ez elfogadott volt... neki. 
Zuhanyozni készültem a fürdőszobában, Tamás ott termett mellettem, csókolóztunk, és csak úgy a semmiből megkérdezte tőlem, hogy undorodok-e tőle. Mondom mivan? Öregem, hisz veled járok, a barátnőd vagyok... ezt nem mondtam neki. Csak annyit, hogy dehogyis. Nem értettem ezt a logikai nonszenszt. Mondjuk ilyen csücsörítő fényes ajkakat álmodtam neki, az egy pillanatra kiábrándított. De egyébként nem volt vele gáz, se azzal, hogy húsz évvel idősebb. Szóval biztosítottam, hogy no para, megöleltem. Ebben a meghitt pillanatban sétált be nálam is fiatalabb, modellalkatú, hosszú barna hajú lány, akit a Tamás szintén a saját barátnőjének deklarált. Ehh, mondom, mi van? És ismét el kellett fogadnom a tényt, hogy ő mellettem még tart barátnőt, akkor is, ha nekem ez nem tetszik, így jártam :D Nem is nagyon szabadkozott, ő ezt okénak gondolta. A lányon se tűnt fel semmi érzelem ezzel kapcsolatban, bár ő szerintem ilyen groupie-szintű élőlény volt.
Ehh, ezek az álombeli Tamások, rendszeresen csinálják ezt velem :D Hárembe kényszerítenek.

Mivel ma hétfő van, dán irodalmon kellett volna lennem 9.15 körül. Több hete nem tudok (és nem is nagyon akarok) felkelni időben, hogy beérjek. Ez rányomta a bélyeget az álmodásomra is. Előre rástresszeltem, hogy mit fog mondani a tanárnő a nem-bejárásomra. Persze ez nem szokása, de megálmodtam. Mégpedig azt, hogy kérdezett valami kompromittálót azzal kapcsolatban, hogy még hányszor akarom felvenni és hallgatni ezt a tárgyat. Én meg elmondtam, hogy mivel alig egy kukkot ha értek a dán beszélt nyelvből, ezért nem baj, ha többször végigrágom magam a kurzusokon, hátha ragad rám még több. Ha kell, akkor jövőre is, annál jobb lesz a dán értésem. Aztán a tanárnő kihegyezte egy kicsit szarkasztikusan a dolgot arra, hogy mi lenne, ha kiderülne, most nem megdorgálásként mondta ezt, hanem azért épp engem szólított meg, mert volna itt számomra valami. Akkor már egy skandináv általános iskola miliőjében ültünk egy tanteremben, a kezemben pedig egy pasztellszínű, mégis vöröses színvilágú fagyöngyökből fűzött Thor kalapácsa nyakéket forgattam, nem tudom, hogy került oda. Maga a kalapács egy lapos, fából kivágott, tipikus harcikalapács-forma volt. A napokban egy ismerősöm posztjaiból kiderült, hogy a szívének legkedvesebb sorozatának (Supernatural/Odaát) szereplőivel tölthetett egy napot Amerikában egy erről szóló rendezvényen. Nos, nekem a tanszék idehozta A Híd szereplőit. Nagyon felvillanyozódtam, bár nem tudom, miért, mert csak kicsit éreztem oltári brutális fangörlnek magam, nem annyira, mint amilyennek álmomban tűnt. Sétálok a komor skandináv suliaulában, és látom, hogy ott állnak a szereplők elszórva. Látom is Kim Bodniát, és hátraszólok a szintén izgalomba jött sulitársaimnak, hogy hát, ő nagyon jóképű, és végig azt reméltem, hogy összejönnek, ő meg 'Szaga'. Így ejtettem. Nem Szága, meg Szaaagá, ahogy a svédek mondanák. Vagy Szeega, mint ahogy a dánok XD. Nem értem, miért jóképűztem le annyira Martin Rohdét, mintha mindenre egy kicsit rájátszottam volna az álmomban. Aztán szembejött Sofia Helin, akinek eszembe nem jutott volna a neve, nekem csak Saga volt. Odajött egyből köszönteni engem, meg én is felé haladtam, és mikor kartávolságra értünk, látom, hogy egy fejjel magasabb nálam. Azt mondom neki: "Wow, you're tall! I love you!" Valszeg azért tettem ezt hozzá, merthogy le vagyok nyűgözve, milyen jól áll neki a magasság. De kínosnak hangzott utólag kimondva, főleg, hogy ő nem is tudta hova tenni, amit mondtam. Kezdeményeztem, hogy hagyjuk itt a tömeget, és menjünk ki az estébe beszélgetni. Már nem tudom, miről dumáltunk, lehet, hogy semmiről. De főleg angolul, vagy olyan nyelven, amit nem ismertem fel, de mindketten értettünk. A suli hátsó udvara sötét volt és nem túl kellemes, ilyen lerakatszerű, ezért kezdeményeztem, sétáljunk inkább. A környék sem volt kellemesebb, egy ipari park raktára és egy börtön volt a szomszédságban. Sagával annyira elsétáltunk, hogy hirtelen a börtön udvarán találtuk magunkat, és mire észbe kaptunk, a rabok épp kiözönlöttek a szabadtérbe, és mindenféle kellemetlen tevékenységet kezdtek el csinálni a szűk folyosón, ahol nekünk is vissza kellett mennünk, hogy kijussunk: egyik épp hágta a másikat, egy harmadik ugyanilyen mozgást végzett de egyedül a földön (wtf), attól féltem, hogy "lelő". Több zavarbaejtő tevékenység is történt, valószínűleg verekedés, egymásba belekötés, mindet csodával határos módon kikerültük, még a falat telibe hugyozni kívánó rab is megvárta, míg elhaladunk előtte, és mint egy fotocellás ajtó, csak utána indult meg a cső tartalma. Micsoda udvarias népek. Aztán ahogy haladtunk tovább a már nyugodalmasabb estében, Sofia átkelt az úttesten, valszeg kissé zaklatottan, mert telibe elbaszta egy kocsi... Azt a lábát, amely hátrébb volt, miközben lépett. A másikat akkor már emelte, így átbucskázott a kocsi orrán (nem, én sem értem, fizikailag hogyan), és visszapattant az én irányomba, aki hátulról követtem. Nyögött, mert fájt neki, mondtam, hogy hívok mentőt. Erre elkezdett tiltakozni. Átbicegett az úton, én meg mentem utána, és hajtogattam, hogy kórházba kéne mennie, vagy így, vagy úgy... Meg hogy elkísérem, vagy elviszem. Hzzátettem azt is, hogy "Bara om du vill." Nehogy erőszaknak érezze. Elsántikált egy téglarakásig az út mellett, ahol le tudott ülni, és próbáltam hatni rá, hogy ezt igenis el kéne látni. Kértem, engedje meg, hogy megnézzem a sérülését. Nagyon vékony, hosszú lábai voltak, ez magyarázta is a közel 190 centis magasságát, ha csak nem többet. A lábszára térdből másfelé állt, mint ami természetes lett volna... befelé és szinte majdnem teljesen hátrafelé... Ennyi elég is volt. Tárcsáztam a mentőket... vagyis tárcsáztam volna, de csak a magyar segélykérő számot tudtam. Ez azért volt problémás, mert időközben kiderült, hogy Svédországban vagyunk. Ennek ellenére mégis megpróbáltam a magyar számot hívni, és sikerült is beszélnem valakivel, akit felvilágosítottam a szituációról, és kértem, hogy kapcsoljon át a helyi mentőkhöz, akik azonnal küldjenek kocsit. (Közben az is eszembe jutott, hogy a település, ahol vagyunk, Wadköping névre hallgat, ami éppenséggel egy svéd író által kitalált fiktív város.) Nem tudom, ebből mi lett, de nem aggódtam annyira, valószínűleg sikerült szót érteni velük. Most már Sagával foglalkoztam. Sajnos a lábkicsavarodásig frissen, ébredéskor gépeltem le az álmomnak azokat a részeit, amelyekre emlékeztem. Ezt most már éjfél után írom, és homályos, hogy mi maradt hátra a sztoriból. Abban biztos vagyok, hogy még beszélgettünk, vagy csak úgy együtt próbáltunk lenyugodni. Egyértelmű volt, hogy a börtöntöltelékek előli elslisszolás, meg a gázolás összekovácsolt minket, társak voltunk a bajban, vagy hogy mondják ezt. Itt már nem volt egyértelmű a színész-rajongó viszony, két leány voltunk, akiket egy új, tök független sztoriba álmodtam bele. A feszültség miatt akár sírhattunk is volna, úgy is ki tud jönni a stressz. De ehelyett inkább egy ártatlan összeborulásnak induló gesztusból az lett, hogy én megpusziltam Saga homlokát, majd ő szájon csókolt. Ott és akkor, abban a pillanatban tök lényegtelen volt, hogy ő nő, ugyanolyan izgalmas volt, mint bármelyik férfival eddig az első meg akárhányadik csók. Az a baj, hogy innen nem tudom, hová vezetett a sztori, de talán az rémlik, hogy szétrebbentünk, mint akik helytelen dolgot csinálnak, nehogy meglássanak... Talán. De lehet, hogy csak belemagyarázom, de valami lesütött tekintetre emlékszem Sofiától.
Azt mondjuk annyira nem értem, hogy hogyan nem Henrik Sabroe szivárgott be az álmomba, ha már Bron. Ez olyan elsőévados sorozatparty volt... De hát amúgy sem Henrikbe voltam belezúgva (bár van egy sármja, az hótziher), hanem abba a valamibe, amit Sagával leműveltek... Na ez már inkább olyan fangörlösebbnek tetszik.
Hirtelen azt hittem, Henrikkel már álmodtam korábban, de nem, csak az alteregójának az apjával, azzal is csak telefonon beszéltem.

Már megint. De most éppen háború volt a fő tényező.

Sehogyan nem tudom felidézni, hogy az előzmények hogyan alakultak, de valahonnan lett egy kedves kutyám. Közepes, nyúlánk alkat, fekete, kissé lekerekített, háromszög formában lógó fülekkel.  Kemény múltja lehetett, biztos vagyok benne, hogy örökbe fogadtam, és nagyon szerettem. A tesóimmal egy kintről érkező kényszer miatt látogatást tettünk egy általános iskolai barátnőmnél, Dorinánál, akinek időközben minimum egy gyermeke született. Ugyanabban családi házban élt, ahol már akkor is lakott, amikor gyerekként megismertem, lógtam is ott anno társasozni, ilyesmi. De természetesen ennek a háznak a tulajdonságai egyáltalán nem hasonlítottak a valósághoz. Még az is lehet, hogy Anglia volt a helyszín. Megérkeztünk csapatostul (tesók, kutya) a házukhoz, ami hatalmas volt, emlékeim szerint is így kellett lennie. De ez tényleg óriási volt. Mint egy többlakásos apartmanház egy puccos balatoni negyedben. Mint kiderült, itt együtt lakott több generáció. És nem csak Dorina szülei, nagyszülei, tesói, gyermekei, és nekik mindenféle hozott családtagjaik, hanem bizonyos lakrészekben teljesen random emberek, talán még a szomszédok is béreltek itt szobákat, akkora hatalmas hely volt. A nappali mint egy múzeum előcsarnoka méretben, nyilván a berendezés családias, vidékies és egyben modern. A földön lehetett hatalmas táblás játékokat meg akármit csinálni, annyi hely volt az ebédlőasztal előtt. Lehet, hogy játszott is ott pár gyerek, de én a nagy népsűrűség miatt inkább előbb a házigazdáimat szerettem volna megtalálni, hogy tudják egyáltalán, kik vagyunk és mit keresünk itt. A hatalmas konyhában láttam Dorina nővéreit és anyukáját, feléjük vettem volna az irányt, de a kutyusomat már betalálta a ház (egyik) négylábúja, egy németjuház, ám nem volt gond az összeismerkedéssel. Elvileg simán lezajlott a bemutatkozás, szívesen voltunk látva, és lassan ki is derült, hogy miért volt jó, hogy ebben a masszív, erődszerű villában tartózkodtunk kollektívan. Úgymond otthon éreztük magunkat. A ház elrendezése egy előudvarból állt, ami ugye az utcára nyílt, és innen a kutyák befuthattak a házba tetszés szerint. Talán egy-két törpemalac is lakott itt. A ház bejáratával szemben, ha egyenesen keresztülmentünk rajta, ugyanúgy nyílt egy ajtó a hátsó udvarra, ám ez "gyerekráccsal" volt ellátva, kutya-távoltartási célzattal. A hátsó udvaron ugyanis rengeteg nyuszi is ugrált, és a macskák is itt lustálkodtak többnyire, de nyilván nekik nem okozott gondot a gyerekzár. Hátrasétáltam, hogy közelebbről megszemléljem ezt a zöldellő nyuszi-paradicsomot. Ahogy átszeltem a ház hatalmas szobáit, ott érzékeltem először, hogy milyen komoly szintemelkedésre épült ez a ház. Azonban fordítva, mint ahogy szokványos: hátrafelé lejtett a bejárattól. Néhány lépcső jelezte ezt odabenn, de ahogy az udvarra nyíló ajtóhoz érkeztem, beleszédültem a látványba. Megálltam a gyerekrácsnál, letekintettem egy olyan mély völgybe, amibe leesve nyakamat törném, hiába a dús lágyszárú aljnövényzet. Az ajtóból kis terasz nyílt, majd lefelé egy meredek lépcső. Emlékszem is, hogy trappoltam rajta, és megfigyeltem, milyen érdekes érzés, meg a hangja is, amit a cipőm kelt rajta. Itt is nyüzsgött pár ember, no meg persze az állatok. Már visszafelé tartottam, amikor egy olyat éreztem, mintha megdőlt volna az egész talaj, engem meg húzna el egy erő oldalra. Mint amikor fékez a metró, és a tehetetlenség miatt borulnék épp megfele. Ellen kellett tartanom erősen. Ez volt az első jele a címben említett apokalipszisnek. Földmozgásnak, rengésnek vagy földcsuszamlásnak gondoltam, de a körülöttem lévő emberek azt kiabálták: Támadnak! Ekkor láttam meg négy fekete rakétát az égen. Szerencsére tőlünk távolodva haladtak, de ahogy az előbbi lökés-érzet is tanúsította, közelebb van a frontvonal, mint kellene. Rohant vissza mindenki a házba, én azon voltam, hogy a családomat és a kutyámat összeszedjem. A terv az volt, hogy a pincébe rejtőzünk, ami egy ekkora és ilyen értékes háznál már eleve óvóhelynek volt építve. Ekkor kezdtem el úgy érezni, mintha a 4400 c. sorozatban lennék. A felsőbb hatalom totális kontrollja, a mit sem sejtő emberek összezsúfolása és bezárása...
Tehát fejvesztve kerestem épp a fekete kutyámat, akit meg is találtam hála égnek. A háziak azonban hátrahagytak egy kis fehér (vagy fehér-fekete foltos) bárányt, akit nem hagyhattam ott... Nagyjából olyan méretű volt, mint a kutyám, így nem teketóriáztam, ugyanúgy hónom alá kaptam őt is, egyiknek sem lévén póráza. Így kiegyensúlyozva céloztam meg az óvóhelyre vezető lejáratot. A családom már biztosan mentette magát, őértük nem aggódtam ekkor. A környezet ekkor ilyen amerikai nemzetvédelmi épülethez hasonlított, szürke falak mindenhol, acélkorlátok terelték az embereket a föld alá vezető lépcsőkhöz. A hivatásos személyzet pedig nem tűnt ellenségesnek, inkább a "jó zsaruk" voltak, mégis olyannak tűntek, akikkel nem lehetett ellenkezni: mindenkinek le kellett mennie a pincébe. Nem mintha szökni akartam volna. A hónom alatt a két állat meg se ütötte az ingerküszöbüket, simán jöhettek velem. Ekkor már nem a háború elől való menekülésről szólt az én menekülésem. Hanem a szürke emberek elől. Voltak köztük nők is, hivatalnokoknak, irodistáknak és ügynököknek is tűntek egyszerre. Valahol elszakadtunk egymástól a kutyámmal (a báránnyal nem tudom, mi lett :( ), és őt próbáltam visszaszerezni. Ehhez a katonai létesítmény hatalmas acélpolcos raktáraiban bujdokoltam az üldözőim elől. Én ekkor már egy agilis 12 éves kisfiú voltam. Valakinek egy későbbi (vagy párhuzamos?) jelenetben magyaráztam is, hogy olyan voltam, mint Harry Potter, akinek jók a skilljei, cserébe minden szar vele történik meg. Csak az a különbség, hogy velem nem minden történik... ja de. Szóval nagyon nagyokat tudtam ugrani, és ha eleget kartempóztam a levegőben, fenn is tudtam maradni, de a magasságot növelni nagyon nehezen tudtam, mint általában a repülős álmaimban, ha már fogy a szufla. Kapkodtak is a lábam után, ahogyan próbáltam acélszekrények tetejei közt ugrálni, és nagyon közel voltak, de az öltönyös-szemüveges férfiak és nők el-elvesztették a fogást rajtam.

Na. Annyit kínlódam, hogy ezt a szövegtömböt legépeljem, hogy a végére már nem nagyon emlékszem.

Ja de, valami talán rémlik...

Szóval hogy amikor volt egy kis nyugtom, és biztonságos távolságba kerültem üldözőimtől, egy olyan raktárban találtam magam, aminek nem volt fala, csak ilyen egyszerű drótkerítése. Ott kinn a betonozott rakodóudvaron megláttam futni a kutyám, ami már inkább német juhásznak nézett ki. Valahogyan elintéztem, hogy kijussak, talán csípőfogóval vágtam át magam a dróton. De innentől megint homályos. Hátha eszembe jut később, hozzáírom. Sokáig húzódott a végkifejlet, pedig kerekedett a sztori és éber-adrenalinos álomban tartott.

Szerk.: Ja de, beugrott, hogy Doyle Wolfgang von Frankenstein (Misfits) is a megadóan az óvóhelyre kullogó emberek közt volt, smink nélkül, mégis megismertem, vagy csak simán tudtam, hogy ő az.

Egy speciális mentőalakulat tagja voltam egy ilyen westernes-steampunkos korban, világban. A korhadó faszerkezetű házak gerendái közül mentettük időseket, a helyszínre szekérrel érkeztünk korhűen, de a felszerelésünk és a védőruhánk sci-fi-be illő modernséget tükrözött. Társaim Evangeline Lily és Ryan Gosling volt, Ryan nagyon udvarias volt mindkettőnkkel mint hölgyekkel, de végül a veszélyes, elhúzódó és drámai mentés végén egymás karjaiban kötöttek ki, én meg tartottam nekik a gyertyát. The End.

Újra és újra azt álmodom, hogy van kutyám, és megfeledkezek róla, hogy van (vagy egyáltalán nem tudok arról, hogy van, csak úgy egy idő után rájövök), és jó esetben még életben vannak, mire újra rájuk nézek. Jelen esetben is az történt, hogy legalább 5-6, de lehet, hogy 7 mentett kutyát hoztam haza, és a régi nagypajtánkban szállásoltam el őket. (most már fel van újítva, át van alakítva, de egy hatalmas helység nagy belmagassággal). Többeknek sérülése, betegsége volt, amit úgy terveztem, hogy másnap kezeltetek az állatorvossal. Mindennek sok-sok napja. Álmomban egyszer csak arra eszméltem, hogy baszki... a cicáimon kívül nekem még van állatom, akikért felelős vagyok. Zaklatottan rohantam ki, téptem fel a pajtaajtót, és félősen előbukkant egy-kettő kutya. Csapzottak, soványak voltak, a többit meg nehezen találtam meg. Hívogattam őket, lassan meglett mindegyik, bár alig tudtam elnyerni a bizalmukat. Nem csoda, nagyot csalódhattak bennem. Olyan gondolatok is cikáztak az agyamban, hogy most akkor jól megetessem-e őket, mert ha pl. rövidtávon egyiknek-másiknak műtéte lehet, akkor nem lenne jó, ha behánynának... Eszeveszetten próbáltam feltelefonálni a két utcával feljebb rendelő állatorvost, de valahogy nem sikerült. Megkértem öcsémet, hogy ő is próbálja meg, ide kell őt hívnunk. Nem sikerült valószínűleg, hiszen ezek után nem sokkal útnak indultam. Nem vittem magammal egy kutyát sem, az volt a célom, hogy személyesen megyek a dokihoz, és... hát nem tudom, mit gondoltam. Odamegyek elmondani a problémám, ha már telefonon nem sikerült, és aztán elhívom hozzánk? Lehet, hogy valami ilyesmi... BKV-val indultam neki. Ez is visszatérő, frusztráló elem. A busz, ami sehova nem visz, csak idegen környékre, ahol nem ismerem ki magam. Ahol felszállok, azt sem tudom, hol van. Mindenesetre most tudtam, hová tartok. Ez egy villamos volt, elképesztően zsúfolt. Klausztrofóbiás érzéseim elnyomására lehuppantam a földre, legalább ott kicsit szellősebben álltak a lábak-táskák... Egy hölgy szintén a földön foglalt helyet. Volt nála valami nagyon aranyos állat. Nem tudom... Talán... valami mesebeli inkább, mert a nálam lévő cicából kiskecskévé átavanzsált útitárs, úgy jött ehhez, hogy jaj de jó, nekem meg van egy ilyen kicsi verzióm belőle, és milyen jó játszótársak lehetnének. Most csak úgy mondok valamit, lehet, hogy hipogriff, de nem az volt, csak kb ilyesmi mesebelire kell gondolni. De hasonló patás inkább, csak nem vagyok valami kreatív, se járatos ebben. Igen, először cica volt, és mutattam is a hölgynek, hogy milyen kedves, nézze, ahogy fogom a karomban, a feje búbjával az arcomhoz dörgölőzik, hogyha hozzáérek. Némi istenhátamögötti senkiföldjén villamosozgatás után nem tudom, hogy megtaláltam-e az állatdokit, vagy sem. Ha igen, akkor is másikat, nem akihez járunk. Nyilván (bár fuck logic az álomban), mert a mienk itt van gyalog 6-8 percre, nem kell hozzá villamos... De arra emlékszem, hogy sikerült telefonon elérni a mi dokinkat, még a hangja is hasonló volt, micsoda audiovizuális álomélmény. No és elmondtam, neki, hogy mennyire röstellem magam, hogy így elfeledkeztem a mentettkéimről, és soha nem fog többé előfordulni. De hogy segítsen, mert teljesen kétségbe vagyok esve, és nyolc (vagy mennyi) kutyát nem tudok hozzá elfuvarozni, jöjjön házhoz pár szurival, kötszerrel, stb. Ez jó nagy bullshit, mert nem először, és nem utoljára álmodom azt, hogy elfeledkeztem a kutyá(i)mról. Szerintem ez engem tinikorom óta kísért, amely időszakban nekem volt kutyám, és rettentő egy gazdi voltam. Mármint a való életben. Azóta is ilyen rémálmokkal vezeklek érte, no meg a fájdalommal, hogy egyik-másik állatom (nem csak a kutya) halála és bizonyos szenvedései az én lelkemen száradnak. Igen, ilyenek is vannak, és undorítónak tartom, hogy ha valamennyit kupálódtam is állattartási kultúrailag, azt az ő kárukon kellett elérnem. Az őrajtuk elkövetett hibákból tanultam.

Fiatal, velem egykorú, és a csoporttársaimhoz hasonló korú (értsd: mínusz tíz év) srácokkal-lányokkal sétáltunk egy napfényes, nagyon "kisfalu" faluban. Vagy pedig annak is a széle volt, a főútról nyíltak utcák, benne szellősen követték egymást a cuki házak, jó kis kertekkel, na meg volt templom, de így ennyi volt az infrastruktúra. Deklaráltam is azt az álláspontot, hogy Magyarországon minden ilyen kisfalu egyforma, legalábbis ugyanúgy épül fel. Megy a főút, és pontosan emígyen nyílnak ezek az aranyos utcák. Hát ez rohadtul nem így van a valóságban, de mindegy, akkor örök igazságnak tűnt.
Ballagunk a kompániával, viszonylag szétszórva, mert a dolog egy kissé olyan falukutatásos csapatversenynek tűnt, legalábbis úgy szemlélgettük a környéket, mintha keresnénk valamit. Valami nem volt teljesen oké. Erre egy társam hívta fel a figyelmet, aki azt mondta, nézzünk az égre. Szikrázó napsütéses tavasz vagy ősz volt. Ahogy fókuszáltunk a szemgolyóinkkal, hirtelen már nem is a mi szemlencsénknél volt az irányítás... hanem az égen először eltűntek a nappali légköri jelenségek, és hirtelen az űrt láttuk. Majd egy digitális képernyő apró pixeleit láttuk, ahogy kirajzol egy számítógépes munkaablakot, és az ég közepén egy hatalmas fehér egérkurzor-nyilacska kezdett el mozogni. Ekkor esett le, hogy sikerült időutaznunk, és azért vagyunk itt, hogy valami kapaszkodót keressünk ebben az új korban. Tartottunk attól, hogyha az ehhez a korhoz tartozó emberek megtalálnak minket, akkor bajba kerülhetünk, így ettől a jelenségtől kollektívan összeszorult a gyomrunk. Pánikreakcióként el akartunk bújni az égi tünemény elől, így egy puritán, vályogfalas, apró templom nyitott ajtaján szaladtunk be, ahol megnyugtatóan hűvös és sötét volt. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, asszimilálódnunk kell az ebben a korban lévő emberekkel, úgy kell viselkednünk, mint ők, és talán nem derül ki, hogy honnan, "mikorból" jöttünk, és nem vetnek alá minket mindenféle szándékosan vagy nem szándékosan ártó kísérletnek. Azt nem értem, honnan tudtuk, hogy hogyan kell felvenni a "helyiek" szokásait, mert a cuki kis falu utcái teljesen néptelenek voltak. Talán a tudományosan szuperművelt egyetemista csapatom már ezt előre tudta, de végül is annyi volt csak a teendőnk, hogy csípőre tett, vagy ugyanilyen pózban tartott, csak hátul összekulcsolt kézzel kellett járkálni büszke testtartással. Mintha csak egy jövőbeli űrutazós filmet néznénk, mindenki hideg, kimért, karótnyelt. Így tettünk hát mi is, lassan kiszállingózva a menedékünkből.
Nem tudom, mit képzeltünk, hogy a ruházatunkat nem fogják gyanúsnak találni... Meg a nyelvünket. Hisz beszéltünk velük később. Ha fel is tűnt a jövőbelieknek bármi, jól titkolták, vagy csak nekünk volt nehéz észrevenni... Néha leengedtem a karomat, és enyhítettem a feszes testtartásomon, de hamar észbekaptam, és reménykedtem, hogy nem vették észre. Természetesen némi lassú, méltóságteljes, hátratett kezes sétafikálás után jöttek begyűjteni minket. Bentlakásos, kutatólaborral egybekötött iskola és életközösség volt az a hipermodern épület, ahol tartottak bennünket, a kedves kis faluval teljes ellentmondásban, ami viszont egyáltalán nem adta jelét az időbeli eltérésnek. Fogalmunk sem volt, hány évet sikerült ugranunk, de az égen megjelenő pixelek, és kurzorral irányítható, vagy legalábbis ellenőrizhető területek nagyon sok évtizedet sejtettek.
Nem emlékszem fájdalmas kísérletekre, se kétségbeesésre ami miatt, hogy itt ragadtunk a jövőben. De ettől függetlenül eltöltöttem kis időt a lakótelep-suli-laborban. Jó lett volna beszámolnom egy izgalmas megmenekülésről, vagy éppenséggel egy akciódús, nem túl happy endről, De vagy nem álmodtam meg, vagy elfelejtettem. Mire _nem_ jó egy kimerítő esküvő utáni tízórás alvás.

Egy telefonhívás ébresztett, addig is jó intenzíven átéltem az eksönt.
Egy hotelszobás többnapos közösségi esemény végétől emlékszem a történésekre. Már össze voltunk csomagolva túrahátizsákokkal, és egy számomra fontos személytől nehezen vettem búcsút. Talán egy kisgyerekkori barátnőm volt, talán valaki más, nem teljesen tiszta. Ő is harci szerkóban álldogált már, várva a közös továbbindulásra a hotelből kifelé. Azon járt az agyam, mi minden szart kellett elhozni, óriás flakon sampont, meg ilyesmit is, mert úgy tűnt, hosszú távon voltunk elszállásolva. A búcsú nagyon kínos volt, mert én szerettem volna pár szót váltani, de a fontos személy nem foglalkozott velem. Elindultam hát a lifthez. Fogalmam sem volt, hová megyek, hányadikon lakok, nyomtam egy 3-ast. Régen ott laktam amúgy a valóságban, '92-ig kb, de lift az nem volt.
Beszállt a liftbe még egy-két idős hölgy, nyomogatták a különböző emeletek gombjait. Szállt volna be még egy, de az ajtó már csukódott a nyomogatást érzékelve. Erre megnyomtuk az ajtónyitás-gombot, de leginkább kerregett csak, úgy kellett lábbal visszatartani a csukódást. 
A valóságban sokat beszéltem mostanában a liftes álombeli élményeimről, na most megint ugyanez történt: a lift nemcsak függőlegesen siklott, hanem vízszintesen is, sokat, ráadásul ilyen hullámvasút- vagy felüljárószerűen egy vastag acélpályán, mint valami mágneses vasút. Teljesen átlátszó volt a lift fala, mindent láttam. Elképesztő sebességgel száguldott, egyik épületszárnyból áttranszportált minket a másikba.
Egy irodaház vagy pláza földszintjén tett le a lift, egy ruha- vagy cipőbolt elé csöppentem. Innen már nem is emlékszem, hogy jutottam egyről a kettőre, de a helyzet ismerős volt, már tett le nyáripapucs-bolt előtt, meg ugyanilyen fekvésű luxus Spar előtt is, ahonnan legutóbb egy doboz Alpro-val véletlenül kisétáltam, és emiatt egy egész falun keresztül futottam a napsütésben. Azt sajnos nem írtam le, csak elmeséltem valakinek, az is jó volt.
No de vissza a jelenlegi történethez: egy modern irodaházban találtam magam, akár iskola is lehetett, vagy rendőrkapitányság, de minden újépítésű, letisztult volt, matt acél, fehér függönyök, tiszta folyosók, szürkés-fémes ajtók, sok ablak, hosszú folyosók. Ezeken a folyosókon bandukoltam, ez már a valahányadik próbálkozásom volt bejutni. Settenkedtem, és egész sikeresen, szuperjók voltak a képességeim e szempontból. Meg szerencsém is volt - egy darabig. Olyan messzire jutottam a lopakodással, mint korábban sohasem. Azt hiszem, olyankor vissza kellett fordulnom. De most végre oly közel kerültem a tűzfészekhez, amit el akartam érni, hogy naná, hogy jött egy negatív szándékú tag, aki elől azonnal el kellett tűnnöm. Visszaiszokoltam pár métert az előző beugróig, ahol be tudtam slisszolni egy nem kulcsra zárt személyzeti vécébe. Sajnos üvegtéglás falai voltak, így hiába nem volt felkapcsolva a villany, a nappali fény kirajzolhatta a sötét foltot, ami én voltam. Természetesen a tag számára elég kiszámítható voltam, nyilvánvalóan nem sikerült végigfutnom a hosszú folyosón ilyen rövid idő alatt, így az első kanyart bevette balra, majd megint balra, ahol a vécéajtó nyílt. Valamit baszkolódtam a kilinccsel, hogy ne nyithassa rám, de a próbálkozásom hamar hamvába halt, és ott állt előttem a tag a tolvajkulcsával, amire még szükség sem volt. Egy hosszú, vékony, de erős anyagú drót volt nála. Valami olyan hagyta el a számat, hogy "jól van, jól van!", és a következő pillanatban már az irodájában voltam.
Szemben ült velem egy székkel, és a dróttal mindenképpen belém akart szúrni. Hozzá is nyomta a karomhoz, de én meg fel-felkiáltottam, hogy áú, ez fáj, és elértem nála a nyafogásommal, hogy abbahagyja. Aztán újrakezdte. De végül meggyőztem, valami olyan érvvel, hogy én most itt fogoly vagyok, nem kísérleti alany, azonnal hagyja abba a böködésemet. Érdekes módon működött.
A szabadon engedésemről szó sem volt, viszont az "iskola" területén szabadon mozoghattam. Nyilván a kötelező órámra látogattam. Ahol több száz fiatal "diák" ült egy világos előadóteremben, a legfölső padsor mögött üvegablakok nyíltak a városra. A szabadon mozgás azt jelentette, hogy egyenesen be kellett mennem erre az órára, a hátam mögött két egyenruhás őr - leginkább vörös csuhás némberek - biztosította ezt. Az ajtóig kísértek, onnan elbattyogtam magam hátra egy szabad padhoz, elölről-lentről kerülve a bútorzatot. Volt a levegőben valami lázadásféle, aminek egy kis szikra is elég volt, hogy kitörjön. Nem hiszem, hogy az én jelenlétem okozta, mégis akkor történt, pár másodperccel azután, hogy beléptem. A többi diák hasonlóan, akaratuk ellenére fogva tartott fiatal volt, némelyikük, vagy legtöbbjük olyan képességekkel rendelkezett, amivel az átlag nem, de fiatal koruk lévén kiforratlan és veszélyes lehetett. A padokon, mint egy biológiaórán, előre ki voltak készítve tárgyak, növények, eszközök, egy jó részüknél üveggömbbe zárt apró madarak, talán kolibrik. Az egyik lány besokallt: a lázadás kitört azáltal, hogy felüvöltve végigsöpört az asztalokon, a vékony üveghéjak pedig elrepedtek a madarak körül, amik így szabadon kezdtek röpködni. Az egész egy-két másodperc alatt zajlott. Ekkor láttam meg Ritát is, akiért jöttem gyakorlatilag. Sötétlila ruhájában az ajtótól legtávolabbi oszlopban ült, fekete haja az arcába hullott, alatta elmosódott fekete smink látszott. Ő a képessége révén ekkor hatalmas szélvihart gerjesztett a teremben, ami kilökte a fenti ablakokat, ahol a madarak kiröppenhettek. Én sem haboztam, fogtam magam, felrúgtam magam a levegőbe, és kiröppentem az újonnan nyílt menekülési útvonalon.
Rita miatt nem aggódtam most már, egyértelművé vált, hogy ők innentől a kezükbe tudják venni a szabadulásukat.
Az elrepülés nem volt egyszerű, mivel a főgonosz tag utánam repült. Egy fiatal, max 40-es srác volt, hullámos barna hajjal, se nem hosszú, se nem rövid, ilyen őrült tudóshaj-hosszúságú. Olyan magas lehetett, mint én, ezért nem is lett volna fenyegető a megjelenése - a korábbiakkal ellentétben, amikor a fémdróttal szurkált, akkor tényleg magas és tagbaszakadt volt -, de az, hogy ugyanúgy repült, mint én, egy kis gondot okozott.
Nem rögtön eredt utánam, csak miután a csuhás némberei értesítették. Nem kellett sok neki, és beért engem a levegőben. Egy darabig tudtam tartani úgy a sebességet, hogy épp ne érjen el. De kezdett kétségbe ejteni, hogy nem fogom tudni lerázni. Valamit magyarázott is nekem, talán valamit arról, hogy a nagyobb jó érdekében tesz mindent, mintha meg akarna győzni, de közben átkozódott is, szóval nem győzött meg, hogy lelassítsak és hagyjam, hogy megkaparintson. A monológja, amit az üldözésem közben nyomatott, végül arra volt jó, hogy kimotiválta belőlem a mélyebben szunnyadó erőt, amit még ki tudok hozni a saját képességemből. Fogtam magam, befeszítettem az egész testem, és kilőttem mellőle. Nem sokkal, kb 20 km/órával lettem csak gyorsabb, de egyre tudtam fokozni, persze kizárólag nagyon komoly koncentrációval és erőbefektetéssel. Nem láttam sajnos az arckifejezését, de biztos nem volt büszke magára. Csak talán egy órával később mertem leszállni, biztos távolban ettől a sarlatántól, aki, ahogy így éberen rájöttem, valami olyasmi lehetett, mint a szcientológia-egyházas térítők. Ez alatt az idő alatt alaposan meg tudtam tekinteni a tájat, s bár még nem jártam konkrétan ott, valami skandináv modern nagyvárosra hajazott a rengeteg modern épületével és lenyűgöző tájaival. Már bőven este volt, és kiélveztem az egésznek a hangulatát, amit gyakran tettem amúgy is, amikor ilyen repülős kalandokba álmodom magam: egy kis magány, egy kis szabadság, izgalom, aztán megnyugvás. Totális kontroll saját magam felett, közben mégis korlátot szab az, hogy a repülés meddig hajlandó működni. Gyakran, mintha kimerülne a benzin, vagy nem szorítom elég erősen ökölbe a kezem, lehuppanok a földre, és gyalogolnom kell, ugrálhatok felfele, de nem kapok valamiért újra szárnyra, vagy csak rövid ideig. Ilyenkor háztetőkre kapaszkodom, és onnan próbálok újra elrugaszkodni.
Na mindegy, ha ilyen érzésből hiányom van, elmegyek úszni, az hasonló élményt nyújt, és szerintem innen merítem a repüléshez az ihletet.

Onnantól voltam benne a sztoriban, hogy már egyből a helyszínen voltam állatmentő társaimmal, ahol cselekedni kellett. Nem tudom, honnan volt a füles, hogy mi a helyszín, és mikor nincs ott épp senki. Külvárosi, vagy legalábbis nem olyan zsúfolt városrész volt, ahol egy lombikállat-laboratóriumba törtünk be. Borús, nyirkos, hideg idő volt, de még nem éjszaka. A labornak sáros, tágas, lomos udvara volt, maga az épület lapos, sivár, szoci betonkocka. Már benn is voltunk, és a bűntény gócpontját azonnal elkezdtük felderíteni, kiüríteni. A megmenteni való állatok kutyák voltak. Még meg nem születettek. Folyadékkal telt inkubátorokban (=nagyobb fajta műanyag ételtároló doboz), óriási csiszoltüveg-tetejű befőttesüvegekben tenyésztek a magzatok. A szaporítók újabb, még lelketlenebb módszere. Az odáig rendben van, hogy anyaállaton kívül történik a petesejt megtermékenyítése, de hogy a fejlődő sejt nem kerül vissza egy anyaméhbe, hanem gyakorlatilag a szemünk előtt, majdnemhogy a szabad levegőn történik, teljesen kicsinált lelkileg. A látványtól össze akartam esni. A tenyérnyinél kisebb, fehér-rózsaszín állatkák mint valami tavaszi tekercsek, úgy voltak sorakoztatva a műanyag dobozokba. A többi tárolóban még nem kifejlődött, valószínűleg még csak osztódásnak indult, megtermékenyített petesejtek lehettek, mert a folyadékon kívül más nem látszott benne, max egy kis zavarosság. Mint bizonyíték, ezeket is elhoztuk. Az inkubátorokat azzal, hogy kihoztuk a laborból, egyben el is vágtuk a hőforrástól, önmaguktól nem tartották életben a magzatokat. Az udvarra halmoztuk a tárolókat, de a kedvezőtlen időjárás miatt a folyadék kezdett egyre kihűlni. Azzal volt a legnagyobb gond, amelyikben már-már kifejlett, de még mindig koraszülöttnek számító kiskutyák voltak. Azon agyaltam, hogyan tartsam a dobozt úgy, hogy ne is fordítsam fejre őket, ne folyjon ki a folyadék, de közben a testmelegemmel valamennyire lassíthassam a kihűlést, mire biztonságosabb helyre jutunk, és adott esetben egy állatorvos el tudja látni őket. Volt még egy ilyen majdnem kifejlett magzatos üveg, mindkettőért rettenetesen aggódtam, a lehelgetés is eszembe jutott jobb híján... Az udvarról gyalog, illetve az udvar mögötti folyó- vagy tópartról (az is lehet, hogy tenger, nem tisztázott a város, ország) csónakkal lehetett továbbindulnunk, s úgy rémlik, hogy a következő jelenetek már egy kisebb hajón zajlottak, így valószínűleg arra mentünk. Ami még rizikósabb, hiszen a hajóval míg eljutunk A-ból B-be, igen intenzíven kellett volna melegen tartani a meg nem született állatkákat, ami extra gondot okozott. A tudat, hogy ellehetetlenítettünk egy szaporítót, extra löketet adott, de az emberiség kegyetlensége és lelketlensége nagyon legyengített, és az az elcsigázottság, amit a kihűlő babák miatt éreztem, teljesen letört. Ebben az álomban nem zokogtam fulladozva, ahogyan néha szoktam, de akkor általában én szenvedek fizikailag, nem valaki más.

Nincs kedvem most hosszan leírni, de volt egy szokatlan skandináv nyelvtudomány óra, jó kevés pontos visszakapott dogával (kettes megvolt), egy jógaóra Dalmával egy tetőtéri sötét szobában, aztán a Dalma kitett hazafele kocsival az Ófalu valamelyik utcájában, hogy majd onnan hazagyaloglok, hát közben kiscicát megrángató kutyát, meg tejet lefetyelő anyamacskát láttam egy romos, építési hulladékos házudvarban, és azt terveztem, hogy pár ajándék macskakonzervvel visszajövök papolni a felelős állattartásról.