Igen, erre törekszem. Hosszú idő óta először jött négy cica az esti etetéskor. Bundi, Dundi, egy random fehérmellényes cirmos, és egy bónusz fekete. Utóbbi kettő félős. De a cicák felénél el tudom érni, hogy megsimogassam őket. Rájuk is ez vár. A Dundi nagyon jópofa volt, nyitva hagyom az ajtót, amíg kihozom a tápot, és addig beszaladt az állatka, az előszobatükörben rácsodálkozott a képmására. XD

Egy vegyes társasággal (család + random emberek) egy nagy, sötét családi házban hédereztünk, házibulinak tűnt, de nem ismertem minden embert. Egy volt osztálytársammal, Dorinával a sütőnél tevékenykedtünk, ami a nagymamám konyhájára emlékeztető helyen az asztalra volt föltéve. Először egy pogácsát melegítettünk meg valakinek, mint ahogyan régen tettem ezt a mccaféban. Maxra tekertem a hőt a sütőn, erre a pogácsa hátulja felizzott, éreztem is a melegét. Aztán gyorsan levettem a legkisebb fokozatra, hogy nehogy elégjen szenesre. Aztán valahogy magától visszament a hő maxra, gyorsan ki is akartuk kapni a pogácsát, de annyira lenyűgözően és kísértetiesen kezdett el izzani a beltartalom... Ami hirtelen egy pizza- vagy kenyértésztából készült baromi nagy krokodillá vált. A szája izzott, mint egy tűzokádó sárkánynak a lehelet előtt. Valószínűleg túl kevés ideig és túl nagy lángon sütöttük, mert a szélei megfeketedtek, a héja középen ehetőnek tűnt, de tuti, hogy a belseje nyers maradt, erről a kivételnél akartunk meggyőződni. Max a belét újra betettem volna kicsit sülni. A kivételt a Dorina intézte, ami rosszul érintett, mert a leány egy olyan jénaiba emelte ki, amiben még ujjnyi vastagon állt a maradék krémleves. Míg én lapos, krokodil alá nyúlásra alkalmas sütikiszedő lapátot kerestem - csak görbéket találtam -, addig a Dorina kiszedte valahogy a krokodilt - két darabban... -.- Egymás mellé baszta a testét meg a farkát, úgy, hogy szétázott a leveses jénaiban. Lehet, hogy hirtelen elkezdtem kimenteni tányérokra, nem tudom, mi volt a következő lépés. Mindenesetre kezdtem nagyon ideges lenni.
A sztori egy másik helyszínen folytatódott, egy kisbusszal haladtunk. Nagyon érdekes épületkomplexumhoz érkeztünk. Egy városszéli környezetben egy nagy raktárterülethez hasonlított, de a belső részében működött egy iskola is, bentlakásos, árva meg hátrányos helyzetű gyerekeknek. Egy nagyon magas, cölöpházra emlékeztető, több emeletes váztákolmány sokadik emeletén dekkoltunk, egy-két családtagommal, egy ismerős férfival, meg egy négy-öt éves fekete hajú kislánnyal. Párnák, pokrócok is voltak, direkt ilyen árnyékos elfekvő rész. A férfi valami rohadt irritáló módon olvasott fel a kislánynak, valami ősi hun nyelvről magyarra fordított propagandaszöveget versike formában, próbálta belesulykolni a hősi múltat a gyerekbe. Ezen a tényen túllendülve bámészkodásunk közben megláttunk egy hatalmas nagy, szabadtéri cirkuszi lelátó méretű zöldségpiacot. Akkorák voltak a ládák, mint két raklap. A közepén egy ismerős fazon állt eladóként. Nyilván csak az álomban volt ismerős. A Mama valami szentendrei barátja lehetett, aki mindig is zöldséges volt. Le is mentünk hozzá haverkodni, no meg a sok szép zöldséget megszemlélni, esetleg venni belőle. A fazonnal nem tudom, mit kommunikáltunk, de a csapatom elkezdett az eredeti tervre rátérni, vagyis az egyik romos raktárépületben keresgélni, később bontani azt. Velük tartottam, de nagyon hamar felbasztam magam, mert olyan módon szedték ki az oszlopokat, basztatták a gerendákat, hogy bármelyik pillanatban szörnyet halhattunk volna. Néztem is, hogy itt a fejem fölött mindenhol fémhuzalok, fémgerendák, betontömbök takarják el a Napot, tehát nem tudtam úgy állni, hogy ha gáz van, ne essen a fejemre semmi. Elkezdtem üvölteni velük, hogy ezt kurvahamar hagyják abba, mert öngyilkosság. Nem hagyták abba. Már megint kurva ideges voltam. A családom már a kisbuszban volt, de a random néhány csaj és talán egy srác, még ott bontotta a szart. Visszamentem dühöngve a kisbuszhoz, és vártam. Erre jön a hívás, hogy hol vagyunk, mert lángol a raktár. Leírtam nekik, hogy itt egy főútszerűségnél van egy nagy fehér-narancs molinó kifeszítve, HILTI felirattal, erre jöjjenek. Mögötte két hatalmas kristálypohárszobor, ami a borfesztivált jelzi, olyan magasan, hogy biztos látniuk kell több utcáról is. Meg még magasabban két szimmetrikus állatszobor is, muszáj látniuk. Erre látom fél kerülettel arrébb a hatalmas fekete füstöt és a lángokat... A lányok meg épp befordultak a sarkon, és csaknem belém ütköztek, még épp vonalban is voltak. Mehettünk el a kisbusszal, szuper. Ennyi.

Most nincs kinek elmesélni, elmesélem hát ennek a felületnek. Meg annak, aki idetéved.

Tegnap éjjel ballagok haza a nem szokványos, éjszakai busztól hazafelé vezető utamon, látom, hogy a száraz járdaaszfalton igyekszik egy csiga az úttest felé. Közeledek, erre megmozdul egy másik valami: egy egér. Hát, mondom, haver, mi van veled :D Vajon a csigával foglalkozott? Mindenesetre elfutkosott az útpadka mentén egy csatornáig, abban eltűnt. Vicces kis egér volt. A csigát bedobtam a fűbe.

A tegnapi tanulásomat szabotáló cicás képet is feltöltöm, mert nem volt kinek megmutatni. Ide fogom rakni ezeket a jó meg szép dolgokat. Van még parkoló mellett növő gombacsokor, hajnali vadkacsahaver, szép táj, meg aranyos szomszédmacska.

Marci kedvéért írok majd álmokat is, csak azóta is mindig elfelejtem digitálisan dokumentálni.

Emlékezni akarok mindenféle apróságra, így a lehető legfrissebben kell leírnom. Sorban, ami eszembe jut, és azután majd amik kimaradtak.

Emlékezni akarok arra, ahogyan furán, beavatatlannak akár ijesztően dörömbölve a tetőcserepeken közlekedik a tetőablakom felé. Először égdörgésnek hallatszik, de a másodperc töredéke alatt egyértelmű lesz, hogy ő közeledik. A résnyire nyitott ablakkerethez érve énekelget egy kicsit, hogyha éppenséggel nem fér be. Ha tök csukva van, akkor is meghallom, mert dörömböl és nyávog is. Ha nyárias időben nyitva van, akkor csak simán beugrik nagy toppanással a szobámba. Dorombol, hízeleg, dörgölőzik, ölbe ugrik, nyálazik. A fejét a kézfejemhez dörgöli, ez dolgozás közben kicsit zavaró tudott lenni, mert megnyomkodta nekem a szóközt, vagy akármit. Egyszer az egérre klikkelve kitörölt nekem egy egész leírt szakaszt, de nem haragudtam rá, újraírtam. Klikkelgetett, nyomkodott nekem... Mikor pici volt, elfért a két karom közt, a gépelési alaptesttartásomat nem zavarta. Sokat aludt ott, mert ha a bal kezemen pihentette a fejét, akkor a jobbal tudtam a billentyű és az egér közt váltogatni.
Amikor kifejlett méretű lett, még így is megoldottuk a dolgot, csak addig kellett helyezgetni a megfelelő irányba a fejét és a négy lábát, hogy ne zavarjon a gépelésben, és a "nagy" méretével még így is egy 15-20 perceket szundítgatott az íróasztalon a két karom közt. Ablakon beugrás után mindig azonnal felugrott vagy ölbe, vagy az asztalra, vagy az ágyra.

Párnának használt dolgokat, mint egy ember. Vagy az alkaromat, vagy a törzsemet, vagy éppenséggel a párnámat. Vagy akár egy odagyűrt törölközőt is. Simán egy kis emelvényen akarta pihentetni a fejét.

Már olyat is tudtunk csinálni, hogy a fejemhez is dörgölőzőtt, régen erre nem volt vevő. De ha olyan kedvében volt, és lehajoltam hozzá arccal, kedvesen hozzámbújt. Nagyon tudott szeretgetni. Ha kicsit ölbe fogtam - amit egyébként nem szeret, gondolom nem érezte biztonságban magát stabil talaj nélkül -, és úgy tartottam a karomban, mint egy emberbabát, egész sokáig tűrte, tovább dorombolt, a kezei dagasztottak a levegőben. Ha odahajoltam, akkor meg az arcomat simogatta puha manccsal.

Nem csak a párnahasználata volt különleges, hanem a mancshasználata is. Pihentünk, simán rám helyezte a kezét, amolyan védelmezően, vagy szeretetteljesen. Persze meresztette a karmát, mert dagasztott közben, ezért csak kis ideig bírtam ki, és azt mondtam, köszönöm, értékelem a gesztust, de leszedtem magamról, vagy pokrócot terítettem a csupasz bőröm és a karmai közé.

Itt éppen az történik, hogy a Bundika annyira el volt aludva, hogy nem ugrott rögtön el, amint odahelyeztem mellé. Akkoriban elég feszült volt még a viszonyuk, nem bírta elviselni a közelségét, azonnal fújt, suhintott, vagy elfutott. Szóval ez egy csalás, nem voltak meg ilyen békében.

A dolog úgy kezdődött, hogy azon vergődtem egy nappal az indulás előtt, hogy mégis hogy legyen: elvonatozzak a fesztiválra, aztán Soilwork után tovább Balatonlellére strandolni pár napot, vagy egyáltalán nem megyek sehova, és itthon maradok a faszba. A vonatozás meg a Balatonozás még úgy is rohadt drága lett volna, ha a kempinget választom. És senki sem akart velem jönni, az volt még felettébb aggasztó. Tehát szerdán szép sorban megoldódtak a dolgok. Találtam telekocsi sofőrt, aki ugyanarra a koncertre igyekezett, mint én. Még dilemmáztam, hogy legyen-e visszaút vagy sem, de végül lebeszéltem magamat a pancsikolásról, eltoltam egy héttel. A Fezent pedig két és fél koncert erejéig meglátogattuk útitársaimmal, aztán házig lettem hozva éjjel.

Szóval megint eljöttek Ők. A legutóbbi találkozásunk óta nem adtak ki új lemezt, így nem kellett céltudatosan szarrá hallgatni semmit, mert már benne voltak a melódiák a fülemben. <3 Egy picit feleleveníteni jó lett volna, de csak pár számot tudtam meghallgatni, autózás közben halkan ment csak sajnos, mert inkább beszélgettünk. Itthon meg folyton csak melóztam meg rohangáltam, épphogy belefüleltünk kicsit a diszkográfiába az indulás napján.
Az élményt megelőzte egy fél Danko Jones koncert, egy hangot nem hallottam korábban tőle. De most jó sokat kajabált. Nem volt rossz, de nem az én zeném. Némi narancslevezés után én elszántan beálltam az első sorok közelébe, hogy teljes vizualitással éljem meg a dolgokat.
Pofátlanul kevés ember volt. Simán elfértem ott elöl közvetlenül a kezdés előtt is, és a hátam mögött egyszer-kétszer kialakuló moshpit éppenséggel meg se kottyant... Egyszer akarták elsodorni a hátizsákomat, de amúgy meg bevédtek ilyen nagyobb darab srácok. Ja igen, hátizsák. Ezzel közlekedek egy jó fél éve, praktikusság és nagy tárolókapacitás miatt. Korábban mindig ilyen feszttarisznyákkal nyomultam, most ez így érdekes volt. De megoldottam a headbangelést, az ugrálást, a csápolást, mindent.
Aztán elkezdtek feljövögetni a zenészek a színpadra. Hát hol a dörrenő, kitörő ováció? Némi éljenzés volt, meg taps, de... Meh. Mintha csak valami jöttment akárhanyadrendű zenekar lett volna. Elszomorító, hogy Fehérváron ilyen kevés embert érdekelt igazán, illetve aki meg fan, az meg le nem tolta volna a seggét vidékre. Sok ember volt, de szerintem főleg csak kíváncsiskodók, így hiába sikongattam tőlem telhető kétszeres hangerővel, én kevés voltam a közönséghangulat fokozásához.
Sok olyan koncerten voltam - inkább régen, 2010-11 környékén -, ahol vége volt egy számnak, és elhallgattathatatlan hörgés, éljenzés, taps, zenekarnév-kántálás szólt, míg el nem kezdődött a következő szám. Milyen menő már hörögve éltetni kedvenceinket, akik éppenséggel hörögve fejezték be az előző számot? Imádom. De ez már egy ideje nem tapasztalható...
De jöttek és játszottak nekünk, iszonyat jó dolgokat. This Momentary Bliss, Late For the Kill..., és Let This River Flow... Megint. Nekem. Jajjanyám. Szerelem. Meg még olyanokat, hogy Follow the Hollow, Spectrum of Eternity, és hasonló jóságokat, de ezek voltak a legkedvesebbek számomra.
A langyos közönség miatt meglepődtem, de ez is bizonyítja, hogy Speed milyen egy csupaszív ember: megszavazva nekünk a bizalmat, behívta az éppen szülinapos mamáját a színpadra, hogy felköszöntsük, ő, a zenekar, és a közönség. Szerencsére a "társaim" nem hagytak cserben, éljeneztünk a mamának bőven, ünnepeltünk. Meg is itatták a zenészek valami nagyüveges piával. :D Nagyon kedves dolog volt, örülök, hogy ez pont itthon történt.
Lőttem pár fotót róluk, nem azért, mert hűdeszép, hanem mert ott voltam és láttam, és akkor dokumentálom, na.

80 percet játszottak. Tökéletesen elég volt, pont mocskosul elfáradtam a veretésben, és nem volt hiányérzetem sem a számokkal kapcsolatban. Persze régi vágyam, hogy a Soilworker's Song of the Damned-et hallhassam... De majd egyszer. Akár külföldön is. No szóval pengető meg dobverő nélkül, de elégedetten vonultam elfelé egy ülőhely felé, hogy nyugiban túléljem a Sabatont. Még kajáltam is, hogy visszatöltsem a szénhidrátot. Már majdnem betoltam az amerikai hotdog nagy részét, amikor megláttam a kivetítőn, hogy a Soilwork dedikál 22:30-tól. Még alig múlt el 10, de már pattantam is, hogy jó helyem legyen. Fingom nem volt, mit dedikáltassak, meg közös fotót terveltem ki igazából, végül karszalag lett belőle, fotó meg nem közös, csak sima.Vegyes érzelmekkel jöttem el az asztaltól, mert volt egynémely tag, aki úgy viszonyult hozzám, mit a véres rongyhoz, de szerencsére ez volt a kevésbé jellemző. Ilyen iszonyú cuki zenészekkel már rég találkoztam, talán Raivo Piirsalu a Metsatöllből, ővele hosszan tudtam beszélgetni is. Szóval hogy mosolyogva, előzékenyen, a kézfejemet megragadva zajlottak a dolgok. Legnagyobb örömömre Speed volt az egyik legcukibb.
Nagyon-nagyon-nagyon megérte eljönnöm, és tudtam, hogy nagyon megbánom, ha itthon maradok. Atyaég, de gáz lett volna...
Itt van még egy srácnak néhány szép fotója, ezek azért kellenek ide.

Aztán az úgy volt, hogy a nagybátyám szerdán szólt, hogy pénteken utazunk, és szombaton fellépés.

Az előbb kihagytam azt a momentumot, hogy miután lerendeztem magamban lelkileg, hogy telekocsizni fogok, és ez merőben kíméli a költségeimet is, felhívott a Janó, hogy a basszeros lemondta a taliándörögdi bulit, így nekem kellene jönnöm. Amúgy is beugrós vagyok náluk, egy-két havonta járok próbára, tudom a számokat többnyire. Szóval megoldódott, hogy mégse teljen unalmasan a hétvégém, ha már egyszer szabit is kivettem előre, hátha mégis megcélzom a Balatont. Végül megcéloztam, csak éppenséggel a Balaton-felvidéket.
A Soilwork utáni estén az obligát fesztiválposzt után valamikor jó későn hajtottam álomra a fejem, lévén, hogy a sofőröm kb. éjjel 1-re szállított házhoz. Aztán fel lettem hívva, hogy készülődjek, mert lassan jönnek értem. Egy órás csúszással jöttek, így lett volna időm újragondolni, mit hagyok ki, de még így is kimaradt ez-az a pakkból... Pl. strandkendő, zárt cipő. Nem árt ezt a tapasztalatot eltenni jövő hétre. Egy fasza retro lakóautóval érkeztek a ház elé, bevágtam a cuccaimat a (használaton kívüli) budiba, és irány Horány. Ja, nem.
3 óra alatt lekeveredtünk a helyszínre. Ezalatt az egyik útitársam pipázott. Nem dohányt, nem egyszer, és nem kétszer. És nem bírt megülni a fenekén egy percre sem, mindig valamit tett-vett, kávét ivott, energiaitalt, limonádét. Visszafele úton érdekes mód végig aludt, kimerülhetett. Na mindegy, szóval ez a fesztivál nekem egész fiatal korom óta meghatározó élmény és hangulat, szeretem, de manapság már unalmasnak, hosszabb távon pedig idegesítőnek találom. Persze, nem lehet mindig, és nem is kell mindig metálfesztiválokra járkálni, ez más dolog. De ha picit jobban rá tudok készülni, előveszem az ide illő gönceimet, tizenakárhány évvel ezelőtt itt vásárolt ékszereimet, satöbbi... Meg hát egyedül nem volt jó. Hiába voltak valakik, akikkel lementem, meg ott is találkoztam, nem tudtam úgy érdemben velük lógni. Visszautasítottam nagyon-nagyon sok piát, és majdnem ugyanannyi cigit is. Te jó ég, lehet, hogy soha többet nem fogok tudni már úgy lógni az emberekkel, ahogy rég? Most nem a pia és a cigi miatt, hanem úgy azért, mert mizantróp vagyok, és senkit nem bírok elviselni? Elég szar kilátás. De ld. feljebb, rajongok én egyedül is. Csak hát nem lenne baj, ha ez az élmény megosztható lenne. A Fezen-sofőr srác a Soilwork koncerten még lehet, hogy zúzott volna velem, de nem akartam berángatni, hisz csak 2 órával azelőtt ismertem meg, én meg hátul nem akartam öregeskedve hallgatni a bulit, hát az bűn lett volna.
No szóval a Völgy: 2 másodperc alatt önfelállító sátram volt, nem mondom, hogy nem esett jól, hogy nem kell órákig szerelgetni. Összerakni se volt nehezebb, mesterien begyakoroltam itthon. Olyan szépen, lakályosan berendeztem, hogy azonnal bele is feküdtem. Eszem ágában se volt már visszamenni bulizgatni. Pláne, hogy g*cire fázott a lábfejem, csak szandáljaim, papucsaim voltak. Megettem az útra eldobozolt ananászos-sárgabarackos zabkásám maradékát, meg néhány After Eight csokit. Jee, fini vacsi.
Aztán persze kiderült, hogy hiába puha, kényelmes, viszonylag még meleg is a fekhelyem, a testem baromira nem akart még, vagy nem tudott pihenni. Egy spontán verbuválódott kórus a Zombie című számot énekelte, körülbelül 8 percen keresztül, ez nem zavart, csak érdekesség. Éjjel 2-kor meguntam a forgolódást, elmentem pisilni és fogat mosni, meg vettem fel még egy réteg ruhát, vastag zoknit. Na ekkor már megjött az álom a szememre, és nem volt olyan hideg, mint legutóbbi sátrazásomkor Rockmaratonon. 10-11 fok helyett 13-14 volt.
A "buli" délelőttjére virradva persze kivert a nap a sátorból, 10:45-kor már nem bírtam tovább, ideje volt egy zuhanynak. Jéghideg vízben, de sebaj, meg lehetett oldani... Ja meg még faltam abból a párolt zöldborsóból, amit előző nap nem fogyasztottam el, mert többnyire körbekóstoltam helyette mindenféle kajákat, amiket a kocsmák kínáltak. De olyan sok borsó volt, hogy a Balázsra kellett sózzam, egész nap hurcolásztam is magammal, a leve kifolyt és bebüdösödött. Ögh...
Wifizgettem a kocsmában, ahol a koncertünk volt később, de fájt a mobilra fókuszálástól a fejem, meg untam is magam, mert senki nem írt semmit. :D Elmentem hát felfedezni valami kisboltot vagy kocsmát, ahol tízóraizok, szereztem is Oreós Milkát, ivójoghurtot, aloe vera italt. Igen, ez már a sokadik adag szemét kaja, mert azelőtti nap meg fehérlisztes ciabattából sütötték a tarjás-fűszeres-sajtos melegszenyát. DE! Ez nem az a blog. Majd a fittblogban bevallom bűneimet.
Sétáltam hát a tűző napon, hogy találjak egy kellemes tízóraizópontot, meg egy konnektort mobilt tölteni. Végül a kis patak partjára ültem egy fa árnyékában, egy templom mellett. Ja a Milka mellé teljes kiőrlésű kenyeret toltam, nagyon jól ment hozzá :D Úgy éreztem magam, mint a paraszt a viccben (vagy vidéki? falusi?), aki mindenhez kenyeret eszik. Vagy az az, aki bicskával vág? Na mindegy. Kijött egy lány szórólapokkal, hogy itt a templomban 1-től rövidfilmek vetítése lesz, ha van kedvem, menjek, hűvös van bent. Megköszöntem szépen, de már tudtam, hogy megy a franc. Aztán kicsit gondolkodtam rajta, ahogy fogyott a Milka, van időm, pár perc múlva 1 óra, a fellépésem úgyis 5-től lesz. Beülök, legalább lesz otthon mit mesélnem. És igen, volt néhány érdekes rövidfilm, valami pályázatra készültek. Kb. 40 percig voltam benn, a kinti égető UV-sugárzás után először jól esett a hűs, de már megint a lábujjaim... Merevre fagytak. A filmek után már szinte élmény volt kiállni megint a tűző napra, úgy fáztam. :o Kellett volna maradni, mert valami kóruskoncert volt utána, de mégis inkább útra keltem.
A koncerthelyszínen gyűltek már a fazonok, kezdődött is a műsor olyan 3-4 körül. Én elmentem festeni magamra arcot, mert azért hiába ez ilyen altergyülekező, színpadra azé' lehetőleg nem megyek hétköznapiasan, hiába a ruházatom az olyan volt.
Maga a zenei performansz egy olyan 45 perc volt, mert erősen csúsztunk. Há hogy a fenébe ne csúsztunk volna, ha 11-12-en voltunk egyszerre a színpadon, és mindenkinek mindenféle kellett a monitorokba? Első számot úgy, ahogy van, elbasztam, mert azt hittem, az egy másik. Az is G-be volt, na... De ez volt a lényeg. Senkinek nem tűnt fel, ehehe. A többi faszán ment, volt, amitől elfáradt már a kezem, nem jöttek ki szépen a hangok, volt, hogy ki is maradtak. Aztán szólt a technikus bácsi, hogy vegyünk vissza a basszusalapból, mert kifelé csak az hallatszik, de az jó hangosan. :D Na, mondom, METÁL :D
Ennyi vót, szépen megdicsértek a zenésztársaim, hogy de jó voltam, ahhoz képest, hogy egész nyáron, sőt nyáron és tavasszal összesen 1 próbán, ha voltam. Kíváncsi leszek a jövőre, elvileg rendszeresíteni fognak engem. Most már fogok is tudni járni rendesen, nem kell mindig melóra hivatkoznom -.- Remélem.
Este még lötyögtem kicsit, vagyis hát ültem egy helyben, Balázzsal. Hogy ne kelljen kurvahidegben szalmabálán aludnia, úgy csináltuk, hogy ő volt az alvótársam erre az éjszakára. Ez mind szép és jó, mert meleg volt végre. NA DE MILYEN ÁRON. Az a pánikroham kerülgetett, ami csak álmomban szokott előjönni, ez most túlságosan valóságos volt. Kicsi volt a helyem, a kényelmes matracomat le kellett ereszteni, hogy beférjen még egy személy. És szerintem a fejem felé lejtett a sátor alja. 2 pulcsiban, vastag zoknival, hálózsákban, 2 pokróccal kicsit fullasztó volt a helyzet, pláne amikor éjfél körül megjött a gyerek, és betette magát a négy (vagy nem tudom hány) napos fesztiválszagával. Jajaj, nagyon koncentráltam, hogy ne kattanjak be, tényleg közel álltam a hisztériás pánikrohamhoz. Ha nincs elég problémamegoldási készségem, a következő mozdulatom az lett volna, hogy letépem magamról a pulóvereket, takarókat, a sátor ajtaját is, és kivetem magam bömbölve az éjszaka hűs, harmatos füvére, ahol a földön heverő testemmel sírva zihálgatok még egy darabig, amíg a hideg levegő kiszellőzteti a tüdőmet, és megnyugszom, konstatálva, hogy felvertem az egész sátortábort, s megszégyenülve, nyirkos pulcsival visszamászok, és a szerencsétlen tesómnak elmagyarázom, hogy túl büdi volt.
De mielőtt ez megtörtént volna, gyorsan pólóra vetkőztem és kicipzároztam a hálózsákot, és sima takaróként használtam, így is megfelelően meleg volt. A Balázs hajnalban lelépett, utána már közepes kényelmi fokozatra tudtam váltani némi végtagszéjjelvetéssel. 10-ig durmoltam, esett az eső kicsit. Aztán pakolás volt és menés, még reggeli gyanánt bevágtam egy tejberizst (sajnos meggybefőttet tettek rá), meg két "tökmagkrémes" kenyeret. Hát az csak sima vajkrém volt némi őrölt tökmaggal, vagy valami olyan színű porral.
Szóval ennyi volt a nagy kaland. Nem tudom, készült-e fotó magáról az érdemi eseményről, amikor is a színpadon állunk, majd biztos találok. Gondoltam rá, hogy az üres színpadról készítek egy hangulatképet, csak hogy át lehessen élni, hogy milyen is volt ott a környezet. Meg a sátramról is akartam. De az egyetlen, amit akkor és ott érdemesnek találtam lefotózni, az ő volt:

Feldobom ezt a beszámolómat is, ha már megírtam.

In Flames – Wovenwar – While She Sleeps @ Barba Negra Music Club, 2014. 09. 28.

            Számomra új helyszínt fedezhettem fel Feketeszakáll zenés mulatójában, amit nagyon könnyen megtaláltam, köszönhetően a hangyamód a helyszínre masírozó feketeruhásoknak. Az udvar eléggé tágas volt, hogy úgy mondjam, s ezt a sorban álló népség majdnem teljes hosszában elfoglalta. Már fél nyolc volt. Ez a rengeteg ember gyakorlatilag lemaradt az előzenekarokról. Én céltudatosan előrementem mellettük, hogy bekéredzkedjek soron kívül, és beszámolhassak az alábbiakról.

            A nap során sikerült elhagynom a pénztárcámat, így egy fillér nélkül kellett léteznem a koncerthelyszínen. Ruhatár így szóba sem jöhetett, kétszáz pengő sem volt nálam, így végig a kezemben fogtam a kabátomat. Nem hajszálpontosan, de nagyjából időben kezdett a While She Sleeps. Már az ő produkciójuk alatt is meglehetősen nagy tömeg alakult ki, és ehhez folyamatosan hozzáadódott a kapun beengedett nép. Iszonyat meleg volt az emberek sűrűjében, hát még úgy, hogy a kabátomat szorongattam. Elöl-középen állva brutális basszusfrekvenciák döngették a levegőt tartalmazó szerveimet: torok, légcső, tüdő. Épphogy csak sértette a fülem, nem volt vészes, de nem találtam indokoltnak ezt az erőteljes mélykiemelést. Nem csak a basszusgitár, hanem a lábdob is, ugyebár. Nem volt egyáltalán ismerős a banda, ezért nem tudtam megállapítani, hogy tényleg ennyire kevéssé dallamos a zenéjük, vagy ennyire elvesznének a melódiák ebben a torzan lemélyített hangzásban. Amit hallottam belőle, arról elmondhatom, hogy egy jó kis energikus, döngölős, süvöltős zene – legalábbis a vokált így tudnám számomra legjellemzőbben leírni. A bulinyitó előzenekaroknál szokásos körülbelül fél órát játszottak. Ez a rövidség még indokolt is lehetett, mivel be voltak szűkülve a lehetőségeik. A frontember elmondta – kedves kis brit dialektusával -, hogy bokatörés miatt szerepcsere történt a zenészek felállásában. Ha jól emlékszem, a gitártechnikus basszerozott, és a gitáros dobolt. Juj! Minden tiszteletem az övék.

            A Wovenwar szinte teljesen más zenéje meglepett, nem számítottam ekkora váltásra a műsorban. Ők sokkal dallamosabb, emészhetőbb, populárisabb, „együtt éneklős” metal muzsikát játszottak. Néhol tényleg annyira popos volt a dob, mintha a rádióból szólt volna valami ’90-es, 2000-es évek slágere, de ezt csak egy-egy versszakig tartották ki. A vokál tercben egymásra épülő, tiszta, magasabb férfihangra épített, s ezt olyannyira komolyan vették, hogy idővel ezek a szólamok sablonossá, unalmassá váltak. Drága jó Póka Egon úgy nevezi ezt, „suszterterc”. De tény, hogy alapjáraton jól hangzik, és jól is énekelték nagyon. Egy-egy sort screamelt is valamelyik tag, de ez nem volt igazán jellemző. A produkció vége felé egészen kezdett beindulni a lábam-fejem valamely ritmusukra, kár, hogy nem előbb.

            Utánuk jó sokat kellett várni az est fénypontjára. Egy vékony fekete „függönnyel”, azaz egy valószínűleg nyúlós, kissé átlátszó, hatalmas textildarabbal fedték be a színpadot, kétoldalt beakasztották valamibe. Átszereltek, aztán már csak az idő telt. A közönség néha felmorajlott, tapsolt, éljenzett, de számomra nem derült ki, mi történt a színpadon, ami ezt kiváltotta. Sokan még csak oldalt sörözgettek, de már így is heringérzet uralkodott a középszektorban. Egy-egy nagyobb, hirtelen kitörő ovációra sokan felpattantak, és közelebb álltak, amennyire csak lehetett. De még mindig nem történt semmi. A közönségnek viszont brutális volt a hangereje. Bár ezt tapasztaltam volna három nappal ezelőtt a Finntroll bulin…

            Végül nem várattak tovább minket, csak elkezdték a műsort a svédek. A bevonulás, és a valamilyen intro alatt még mindig fenn volt a függönynek csúfolt valami, de menetrendszerűen ütem egyre lehullott, és mi mással is kezdtek volna, mint az új lemez, a Siren Charms első nótájával. Hát, nem mondom, hogy nem szólt jól. Igazából amennyire megosztó ez a lemez, szerintem csak jó pár hallgatás kell neki, és ugyanúgy meg tudja majd szerettetni magát, mint a többi. Az In Plain View után jött még jó pár új nóta, és már kezdtem volna kissé belecsömörleni, amikor – biztos csak az én kedvemért – belekezdtek a Where The Dead Ships Dwell-be. Csodálatos! De sajnos korántsem szólt olyan jól, mint a legutóbbi budapesti bulijukon. A riffeket felismertem, az énekdallamot is, pedig utóbbinak a középső és magas frekvenciái valahol elvesztek a térben. S mivel Anders nem énekel olyan nagyon mélyen, tényleg inkább csak felismeri, sejteni lehetett a dallamokat, szöveget. Persze andalgósabb, kevesebb, nyugisabb hangszeres kíséretű részeknél nem volt gond ennek kihallásával.

            A fénytechnika meglepően szép volt, az első számok valamelyikében csodás fehér fénynyalábok ereszkedtek lassan fentről lefelé, nagyon jól illett az aktuális dal hangulatához. De ezt is soknak éreztem. A tagokból szinte semmit, Andersből is csak egy sziluettet lehetett látni a koncert nagy részén. A robotlámpák, a stroboszkópok, a LED-es négyzetes világítás annyira vakítottak, hogy a zenekarra nem lehetett nézni, de a Napra igen… Utoljára ilyen fájdalmas fényélményem az Ill Niño rockmaratonos buliján volt – bár ott nagyon nem értette a dolgát a technikus. Szóval a svédeket többnyire hunyorogva, máshova nézve, csukott szemmel hallgattam.

            Az új lemezzel kapcsolatban a meglátásom az, hogy Anders olyan nagy hangsúlyt fektet a szirénhangja megmutogatására, hogy szép, dallamos screamelésének, és ritkábban használt, férfias, mély dörgésének alig hagyott teret. Ezt sajnálom igazán. A zenei újítások, amiket használnak, nem is zavarnak annyira. De az, hogy a jól bevált göteborgi klasszikus riffelést szinte minimálisra csökkentették, igen rosszul érint. Néha olyannyira leegyszerűsítették a dalok hangszerelését, mintha valami Korn nóta szólna, és hozzá ez a nyafogós, Jonathan Davisre hajazó vokál… Zavarba is jöttem ettől, amikor előhallgattam az albumot a bulira készülvén. Szerencsére élőben kevésbé kornos, de csak egy fokkal.

            Lemezbemutató turnéhoz híven alaposan bemutatták a lemezt... Nem is számítottam másra, bár titkon reménykedtem némi slágerben, klasszikus In Flames nótákban. Bár személy szerint nem pont az Only For The Weak-re gondoltam, de tűzoltásnak megtette. Aminek még nagyon örültem, az a Mirror’s Truth volt, és végül hanyagul, alamizsnaként odahintették még elém a Take This Life-ot. Ó, hogy vágyakoztam egy jó My Sweet Shadow után! Esetleg egy Embody The Invisible… Vagy legalább egy Alias, ha már nem volt kedvük visszanyúlni olyan régre. De semmi ilyesmi nem volt, pofátlanul hirtelen lett vége a bulinak. Kielégületlenül, felhúzottan, csalódottan hagytak helyben engem. Lementek a színpadról, előtte búcsúzkodtak, pengetőt dobáltak, integettek, talán pacsiztak is. Esélyt sem adtak visszatapsolásra, ráadásra, mert bejátszottak egy oda nagyon nem illő AC/DC nótát, ami a takarodót jelentette számomra.

            Azt kell mondjam, azt a bulit is jobban élveztem, amit anno egy gitárossal nyomtak végig. Ennek, és a másik, közelmúltban történt budapesti koncertnek őrzöm inkább kedves emlékét. Ez a mostani jó volt amolyan szinten tartásnak. Divatos megturnéztatni egy-egy lemezt a jubileumi évfordulója alkalmából, remélem ők is beállnak a sorba, és akkor kapunk klasszikusokat orrba-szájba.

Íme a nyomdafesték-kompatibilis verzióm a szeptemberi buliról.

Finntroll – Hatesphere – Profane Omen @ Club 202, 2014. 09. 25.

            Annyira utálom ezt. Mindent szépen eltervezek, de sikerül szétbarmolnom a saját szándékaimat. A fene a pontosan kezdő fajtájukat! A Profane Omen produkciójáról jó sokat késtem – egyéni szociális problémáim miatt -, így csak arról a kevésről tudok beszámolni, amit hallottam belőlük. Nos, a pólóárus pultnál talált füzetke azt mondja, ők Finnország eszement groove-metalosai. Na igen, ez idáig rendben van, a groove meg a metal kétségkívül stimmel, de én éreztem bele egy jó adag ’80-as, ’90-es évek heavyjét. Ez persze pozitív! Összességében egy hörgésre és tiszta énekre is építő, energikus, robbanékony muzsikát játszottak, ami – ha nem ilyen korán kezdenének eseménynyitó zenekarként – alaposan megmozgatná a lábakat s fejeket. Az előre tolt dobszett sajnos úgy is szólt, ahogy, általában a Club 202-es előzenekaros bulik közül keveset sikerül megfelelően hangosítani… De őszintén reménykedem, hogy újra lesz lehetőségem hallani őket élőben, és biztosan elrángatnék a koncertre jó pár arcot, mert tudom, hogy ezeknek az arcoknak is tetszene, a finnek pedig megérdemlik a nagy és lelkes csápolótábort!

            Az első két zenekar közti szünetben tettem be a cuccaimat a ruhatárba, ami kedves módon ezúttal ingyenes volt. Körbenézelődtem a merch pultnál, ahol egy ránézésre finn srác árulta a szuper jó – és szuper drága – pólókat. Nézem, ki az a kis vékony, barna hajú srác szakállal, akit olyan félénken környékezgetnek a fanok. Mathias ’Vreth’ vegyült éppenséggel a néppel. Nem akartam nagyon megbámulni, mint egy kiállítási majmot, de azért megnéztem magamnak közelről. Fotózkodtak vele, de valójában nem jött ki a pultból, csak a két pad közötti résen kihajolt, amikor kattantak a mobiltelefonok fényképezői. De nagyon kedvesen állt mindenki rendelkezésére, csak hát minden közös fotó után újra szólongatni kellett, hogy Vreth, gyere már vissza, ő is, és ő is akar veled egy közös képet. Azt mondta, „ja, persze, bocsi, csak nem hallok semmit.” Később még látni lehetett őt szaporán fel-alá sétálni a helyiségben, mindenféle szívbaj nélkül – mint néha a többi tagot is. Láthatóan nem tartott az elvetemült fancsajoktól, pedig már találkoztam olyan kifejezéssel egy magyar hölgyrajongó tollából, hogy Mathiast a világ legszebb férfijának tartja. Az is lehet, hogy ezek a lányok félnek a legjobban megközelíteni Adoniszukat.

            Kinézelődtem magam, és beálltam közép-előre, készülvén a Hatesphere produkciójára. A tánctéren álldogálva megállapítottam, szükség lenne egy komoly csatornaszakértő szakemberbrigádra, aki kivizsgálja ezt a szállongó pöceszagot, ami évek óta uralja a koncertek illatfelhőjét. Persze egy idő után nem érződik, amikor már teleleheljük sörgőzzel, és telepárologjuk verejtékkel a légteret, de az előzenekarok szellős látogatottsága alatt igen meghatározó karaktere van.

            A soron következő zenekar nagy felhajtás és drámai felvezetés nélkül kezdte el a produkcióját. El se sötétítették a színpadot, csak beleszólt az énekes a mikrofonba, hogy mi készen állunk, ha ti is. Ezt persze a hangtechnikus pultnak üzente. Kiment, aztán bejött a tagokkal együtt, és elkezdték.

            Thrashes, pörgős, heavys muzsikától szállt el a hajunk. A hangosítás egészen tűrhető volt. A második dolog, amire felfigyeltem, az „egyenruhájuk” volt: sportos cipő, térdig érő kosaras gatya, zenekaros vagy vicces feliratú fekete póló, kivarrt karok és vádlik. Három tagnak még a haja is egyforma volt: felnyírt, a fejtetőn rázható hosszúságúra hagyott frizura. A másik kettő – így kiszámolhatjuk, hogy öten voltak – ragaszkodott a klasszikus hosszúhoz. Amikor elmondták, hogy Dániából érkeztek, megértettem a lenge öltözetet. Lehet, hogy a srácok nyaralni jöttek ide a messzi északról.

            A következő pozitív észrevételem a basszusgitáros srác volt. A szembe lógó hajú Tony Stark tisztességesen ujjal játszotta a néha gyors és technikás témákat, minden elismerésem. Az énektémák kiabálósak, hörgősek, screamelősek voltak, csak egy-egy sorvégen ajándékozott meg minket az úriember tiszta – vagyis inkább úgy mondanám, dallamos énekkel, de az nagyon a helyén volt. Sok szám elején játszottak be samplerről intrót, amiért kár volt szerintem, mert nem volt olyan hangszerelése ezeknek, amit ne tudtak volna élőben is eljátszani. A műsoruk vége felé megszólalt egy modern Pantera szám. Legalábbis az első kétharmada akár az is lehetett volna. Mindenesetre nagyon korrektül szólt, élvezetes volt hallgatni. Egész hosszú bulit nyomtak, ami alatt folyamatosan egyre közelebb hívták a közönségben szerényen középen és hátul álldogáló fazonokat, sikerrel. A végére egész jó hangulatot csináltak, de ehhez nemcsak ők kellettek, hanem a közönség is. Utóbbi elég langyos volt – ezt a Finntroll alatt később különösen éreztem -, de úgy tűnt, a dánok még ennek a szerény ovációnak is nagyon örültek. Az utolsó számuk után vidám outro zene kíséretében hosszan pacsizgattak a felnyúló kezekkel, az énekes a színpadról pedig a közönség irányába távozott utána.

            A Hatesphere után nem játszottak be semmiféle egyéb átvezető zenét a Finntroll koncertjéig. Végig sejtelmes mocsári hangeffekteket, békabrekegést, susogást, egyéb állathangokat, látványnak pedig baljós fényeket, sűrű ködöt varázsoltak a színpadra. Lassan beúszott egy ismeretlen felvezető intro, ami megalapozta a Nattfödd lemez hangulatát. Ezalatt bejöttek a tagok is, és belekezdtek az említett album eljátszásába elejétől végéig, lévén ez a tízéves jubileumi lemezturné. Természetesen készültem a Nattfödd hallgatásával, és rá kellett jönnöm, akár ez is lehetne a kedvenc albumom. A nyitányban, a Vindfärd/Människopesten második felében megszólaló szintidallam hihetetlen mélységig borzongat, egyszerűen imádom. Olyan jól szólt élőben, hogy kezdtem nagyon szentimentálissá válni. Rá kellett jönnöm, nagy hiba lett volna, ha otthon maradok, pedig játszottam a gondolattal, hiszen annyi Finntroll koncerten jártam már, és volt, ami igen rosszul sült el. De itt még szerintem jobban is éreztem magam, mint a legutóbbi Blodsvept-turnéállomáson, ugyanezen a helyszínen. Ezek a számok ugyanis sokkal közelebb állnak a szívemhez, és hát azért mégiscsak slágernek számítanak.

            Az említett legutóbbi koncerthez képest a zenekar megjelenése nem változott, egyedül Vreth övén elöl lógott egy faágas vagy agancsos festett textil, amit múltkor nem akasztott magára. Megint azt a buta, tömbformájú, rossz fogású steampunkos mikrofont markolászta, de ha az elmúlt egy évben nem cserélte le, akkor biztos jó neki, egészségére. A hosszú, hegyes trollfüleik megint tökéletesen illeszkedtek a fejükre, semmilyen headbangelés nem mozdította el őket. Persze fejrázáskor viccesen leffegtek, és ugyanúgy beleakadt az összes pihe-puha, frissen mosott hajzatuk, mint legutóbb, de nem nézett ki rosszul, mindennapos viseletnek is megteszi. Egyedül Skrymer és a dobos srác – utóbbi rövid haja miatt – viselte igazi úri méltósággal füleit. Előző Finntroll-beszámolómban azt írtam, lehet, hogy divatot teremtenek a fülekkel, és lám, lehetett látni olyan srácot a közönségben, aki magára illesztett egy ilyen képződményt. Vreth steampunk kabátkája megint valahol félidőben került le, ekkor tárult a közönség elé a teljesen kivarrt bal karja, ami számomra újítás volt. Lehet, hogy Skrymer követte el, mert a korábban említett kis füzetke tetoválószalonos kupont tartalmaz, amit Finnországban be lehet váltani nála kedvezményre.

            Természetesen eljutottunk a Trollhammarenig, amin gyakorlatilag a legnagyobb buli volt, közös énekléssel, hörgéssel, mindennel. Én inkább a dalok sorozatának egészét élveztem, mert jött egymás után minden jóság, ami a lemezen található: andalgós, nyugis részek, epikus, melankolikus dallamok, minden, ami fülnek ingere. Az Ursvampot rendkívül élveztem, számomra ez még talán bulizósabb is, mint a fő sláger. A trollos, üllőkalapálós, üvöltözős, egyéb különös hangeffektekkel a történéseket sejtető töltelékbejátszást is megkaptuk, nagy örömömre, de nem is számítottam másra. A Grottas Barnnál történt a törés, egészen elérzékenyültem, annyira visz magával a fő dallam, annyira epikus, súlyos. Még a Trollhammarennél sem örült a lelkem ennyire. Komolyan mondom, pillangózott a gyomrom. Érdekes, hogy a lemez keretét adó két számért vagyok ennyire oda. Lehet, hogy tudatosan így írták meg – mármint nem csak az én kedvemért.

            Ahogy a „lemez lejárt”, levonultak a zenészek a színpadról, szusszanásnyi szünetet, hatásszünetet hagyva, meg hogy legyen miért visszatapsolnunk őket. Természetesen visszajöttek, és lenyomtak még jó pár számot. Nem hagytak minket Jaktens Tid, Svartberg, meg hasonló slágerek nélkül. Megszólalt a Nifelvindről a Solsagan is – az Under Bergets Rot a buli legvégén hangzott el -, és hintették rendesen a Blodsvept lemezről is a nótákat.

            Az utolsó két szám előtt még egyszer elvonultak. A közönség olyan kevés lelkesedéssel hívta őket vissza, azt hittem, teljesen el fog halni a „Finntroll, Finntroll!”, meg a vastaps. Ha erre nem jönnek vissza, meg is értettem volna… Sajnálatos. Eddig mindig nagyon jó hangulatot tapasztaltam az ilyen bulikon, még azon az elég rossz koncerten is, amikor Metallica-feldolgozást is játszottak, de minek. Most kevés ember is volt, talán a csütörtök miatt. Mindenesetre én nagyon élveztem, a megszámlálhatatlan Finntroll koncertem közül talán a legjobb is lehetne. Eddig sok kedvencemben csalódtam, mások viszont folyamatosan kiváló minőséget nyújtanak, mint például az Ensiferum. Lehet, hogy most a Finntroll is összeszedte magát, és a bizonyos egyszeri felejthető koncert után már nem is fog többé ilyesmi előfordulni. Úgy legyen! Várom szeretettel őket bármikor máskor is, jelenleg megunhatatlannak tartom.

Hálistennek aludhattam sokat, így elszabadult megint egy filmszerű álom a délelőtti órákban.

Nagymamámmal, meg sok egyéb rokonommal egy kertvárosi részben egy többemeletes, régi építésű, de nagyon kellemes házban szálltunk meg. A házak elég ritkásan álltak, több park és tér volt a házak közt, szellős volt a szomszédság. Olyasmi esemény lehetett a közelben, mint esküvő vagy falunap, de több napos, ezért szállásoltak el minket. Éjszaka volt, talán már hajnal, mert a sötét ég szürkésen fénylett. Nem lehetett eldönteni, hogy a folyamatos villámlástól, a Hold fényétől, vagy valami egyéb jelenségtől. Nagyon gyorsan vonult néha a felhőzet. Szobáinkban már nyugovóra tértünk, de én nem bírtam aludni ettől a fenyegető időjárástól. Nem is igazán az esőtől, széltől féltem, és mint utólag kiderült, jogosan. Nyugtalanul bámultam ki a kedves kis emeleti szobám ablakából. Gyorsan történtek a dolgok, de én már számítottam rá, adrenalinom az egekben volt, készültem, hogy cselekednem kell, a pizsamához képest mégsem öltöztem feljebb. Az égen gomolygó sötétszürke, mégis fénylő, villámló felhőtömegben közvetlenül a környék felett egy hatalmas, örvénylő, szabályos kerek lyuk nyílt, mint a tengerekben szokott. Feltöltődött energiával a lyuk közepe - az úgynevezett szupercella -, még hallani is lehetett az elektromosság és a tűz egyre erősödő moraját. Aztán lecsapott. Nem is villám volt, inkább egy, az égtől a földig nyúló egyenes tűz- és elektromosságoszlop. A közvetlenül alatta levő házat rövid idő alatt teljesen beborította lángokkal, s mire az oszlop elhalt, és a vortex becsukódott, már kezdett is terjedni a környező házakra az enyészet. Egyértelmű volt, mit kell tennem: felkiabáltam az egész emeletet, hogy azonnal tűnjünk el innen. A szobákban igazából alig találtam valakit, talán egy álmos Adélt. Az apukámért és a nagymamámért aggódtam, mert az ő szobájuk is üres volt. Nem tudtam biztosan, hogy már mi is égünk, vagy csak a hatalmas lángok fényét látom az ablakokban, mindenesetre pánikomban villámgyorsan cikáztam a szobák között. Mikor már tényleg fenyegetve éreztem magam, eldöntöttem, hogy kimegyek végre a ház elé, akár az ajtófélfákat nyaldosó lángcsóvákon keresztül is. Egy pillanatra elgondolkodtam, mit is hagyok hátra, és úgy mérlegeltem, még van időm visszafutni a bőrtarisznyámért, amiben tulajdonképpen minden fontos dolgom megtalálható volt. Visszaszaladtam a hálószobámba és felkaptam. Kijutottam az utcára, már ott álldogált a családom és a szomszédság nagy része. Remek, csak én kapcsoltam ilyen későn. Az ég még mindig fenyegetően szürkéllett és fénylett, a gyors mozgású felhőkből itt-ott, messzebb és közelebb is újabb örvények nyíltak, és a pokoloszlopaikkal újabb házakat, környékeket perzseltek fel. Nagyon kellett vigyázni, hogy nehogy a fejünk fölött is megnyíljon egy. Az utcán már könnyebb volt ezeket kikerülni. Ahogy ritkulni és nyílni kezdett az égi förgeteg, a lehető leggyorsabban és a legtávolabb szaladtunk onnan. Egy közeli iskola vagy egyéb közéleti helyiség biciklitárolójában árválkodott három leláncolt bicikli, megferdült kerekekkel. Úgy látszik, a többit már vagy sikerült erőszakkal vagy kulccsal elszabadítani, csak ez a három maradt, állapotukból ítélve kődarabokkal próbálták leverni róluk a láncot, amely ütések néha a felnit érték. A kerékpár valóban jó ötlet a menekülésre, de nekünk már nem jutott belőle. A nagymamámmal és apukámmal kerülgettük a lecsapó perzselő csóvákat, de az Adélról már ilyenkor nem volt tudomásom. Nem emlékszem, folytatódott-e innen egyáltalán a sztori.

Volt egy másik álmom is, abban is szürke volt az ég, de ott nem égi katasztrófa sújtott minket, hanem valami disztópia, amiben embereket a gonosz hatalmak valami zombisító vírussal fertőztek, de volt még esély a gyógyulásra, ha időben észrevesszük. A helyszínre úgy érkeztem BKV-val, hogy az álombeli "aztsetudomholvagyok" érzés igencsak frusztrált, mert elkeveredtem a buszokkal, kérdezgetnem kellett, mégis milyen járatok és merre visznek. De odaértem valahogy. Ott két kollegámmal találkoztam - legyenek Mulder és Scully -, s egy irodaépületbe settenkedtünk fel, erős veszélyérzetünk volt, adrenalin megint az egekben. Voltak ott ellenséges és barátságos erők is, az ellenségesek nem támadtak, de csak azért, mert nem feltűnősködtünk, nem is szóltunk hozzájuk. Intéztük a dolgunkat, amikor a hatalmas irodaablakokon azt láttuk, hogy egy óceánjáró méretű hajó siklik rá a közeli hatalmas autós csomópontba, feltúrva, ripityára törve, és gyakorlatilag 45 fokban feldöntve az út aszfaltját. A káoszt kihasználva itt lehetett az a pont, amikor Muldert megfertőzték. Azonnal el kellett hagynunk az épületet, de a kolléga elkezdett lebutulni és cselekvőképtelenné válni. Úgy kellett magunkkal ráncigálni, támogatni a vállunkkal. Ahhoz képest elég gyorsan tudtunk haladni, elhagytuk a szűk, fehérre meszelt lépcsőházat, és az utcára jutottunk. A hajóval együtt érkezett egy ellenséges sereg, amelynek a gyalogsága fekete egyenruhásokból állt, és nem tudtuk eldönteni, agymanipulált zombik-e, vagy csak simán a civilek megtámadására parancsot kapott katonák. Mindenesetre menekültünk, abba az irányba, amerre a legkevesebb egyéb emberi lényt láttuk. Valahogyan csak ketten maradtunk. A városnak, a civilizációnak egy sikátoros utcarész után hirtelen vége szakadt, romok, csonka téglafalak, és hatalmas, indás, keszekusza növényzetű erdő kezdődött. Ezen kellett átverekednünk magunkat. Az erdőben barátságos népek éltek, szintén menekültek. Segíteni nem tudtak rajtunk, amíg el nem jutottunk a biztonságba. Fel kellett kapaszkodnunk a faltöredékeken, hogy az óriási, több ezer éves fára felmászhassunk, ez jelentette a biztonságot. Hát persze, hiszen mögöttünk egy szökőár készült elmosni a masírozó gyalogságot. Ha nem vagyunk elég gyorsak, nekünk is a végünket jelentette volna, de éppen sikerült a fa vastag, könnyen mászható, oldalra is növő ágaira felmásznunk. A szökőár elmosta, amit el kellett mosni, a faltöredékeken elhalt az ereje, és mi biztonságban voltunk.

Beszámoló hamarosan.

A cím megtévesztő, csak egy álmomat írom le. Az álmon belül álmodtam meg a legjobb filmet. Figyeljetek.

Egy családias, de sötét hangulatú épületben létezett a kommunikációs főiskola, aminek én is tanulója voltam. Egy pihenőkörletben voltam egyedül, de tudtam, hogy Ő már az adott tanteremben van, várva a következő filmes órát. Nem volt kedvem ott lebzselni nekem is, mert ott volt az idegesítő gitározós haverja is, akit ki nem állhatok. Most is valami új dalt írhattak egy fekete sarokkanapén. Bár fizikailag nem voltam ott, egy kameraállásból mégis láttam őket, az általuk játszott riff be is ment a fejembe, tetszett. Egy fényes fekete elektroakusztikus gitár volt a havernál, aki már nem is az az idegesítő fazon volt, hanem csak egy véletlenszerű, katonás, kopaszra nyírt hajú, himlőhelyes, beteges bőrű sulitárs. Fekete póló, fekete sál volt rajta, utóbbi biztos a torokfájása miatt. Lassan kezdődött az óra, meg hát nagyon is hiányozni kezdett Ő. Fogtam magam, lementem az emeletről a földszinti terembe, a fekete kanapé végébe vetettem magam, gyengéd erőszakkal kitúrtam az öléből a gitárt - a tulajdonosa természetesen közben átvette -, és megcsókoltam. Ezzel elidőztünk egy jó pár másodpercig, épp elég ideig, hogy elernyedjen a feszült testtartása a karjaimban. Ezekben a pillanatokban kezdte meg a fiatal tanárnő az órát. Rövid bemutatkozásokat kért a diákoktól, ebből kikövetkeztettem, hogy év elején járhatunk, illetve a kurzus legelején. Először felszólította a kopasz, bőrbeteg srácot, akiről egyébkén nem tudtam eldönteni, hogy tényleg fiú-e, vagy egy nagyon fiús lány. Kezdte volna a bemutatkozását, de a tanárnő közbeszólt, miszerint lejjebb kéne tekernie a sálát, mert az eltakarja a száját, és nem érti, mit motyog. A fiú kelletlenül kijjebb feszegette sála szorítását, s látszott rajta, hogy legszívesebben visszafeleselt volna, hiszen ő épp torokfájós, igazán megérthetné a tanerő... Az elhangzott dolgokra nem emlékszem, csak arra, hogy a következő bemutatkozást Matyi haveromtól kérte, aki ugyanúgy érthetetlenül került erre a szakra, mint én, volt zenesulis lévén. De az udvarias Mátyás átadta nekem mint hölgynek a lehetőséget, hogy én mutatkozzak be az urak előtt. Megkaptam a szót, kezdtem volna mondani a magamét, de nagyon zavaró volt a körülöttem lévők motyogása, halk beszélgetése. Próbáltam kis szünetet tartani, hátha észreveszik, hogy szót kaptam és szólnék is, de csak kínos várakozás lett belőle, folytatódó sustorgással. Sőt, arra sem vették egyesek a fáradságot, hogy lehalkítsák a hangjukat. A tanárnő észbe kapott, és az ajtóhoz legközelebb ülő srácot felszólította, hogy távozzon az óráról, ha ennyire érdektelen számára. A magas, ellenszenves arcú gyerek szinte gondolkodás nélkül el is indult kifelé, az ajtófélfában még megkapaszkodott, mint egy majom, és valamit még visszabeszélt, de nem értettem. Aztán hála égnek nem kellett folytatnom a monológomat. Filmnézéshez kikerültünk valahogyan a szabad ég alá, egy naplemente fényében úszó hosszú aszfaltútra, valahol egy falu határában, búzamezők között. A székeink az út kétoldalán, egymással szemben helyezkedtek el. A vászon, amire az ez óra alatt megnézendő filmet vetítették, gigantikus méretben terült el az égbolton. Mintha csak a teljesen sík felhőkön néztük volna képet. Egy nagyon híres filmművészeti alapművet vetítettek nekünk, amit igazából szerintem mindenki ismert, csak én nem - ahogy általában ez lenni szokott velem az ilyen alkotásokkal. Akár azt is mondhattuk volna rá, ez volt a világ legjobb filmje. Valami olyasmi címe lehetett, mint a Sztalker, tehát egyszavas, lényegretörő, híres.

 Az első jelenetben egy világosbarna színű, öreg, őszülő labradort láttunk, aki vidáman szaladt befelé egy nagy, gazdag, villaszerű házba. Az ajtó nyitva volt, egy lépcsőházba vezetett. A kutya gondolatainak egy ismert, idős, vagy már elhunyt magyar szinkronszínész adta a hangját, de mindenesetre nagyon jellegzetes, és nagyon profi volt. A kutyus hangja izgatott volt, arról motyogott - zihálva a lépcsőn való futástól és persze az időskortól -, mennyire jó lesz majd, ha látja végre a gazdit, vagy legalábbis azt a személyt, akihez igyekszik. Meg-megszakadt a kis mondandója, akár egy szó közepén is, hogy lélegzethez jusson. Talán jött utána egy macska is, mint az általában az ilyen állatos családi filmekben szokás. Az is lehet, hogy én voltam a macska - vagyis inkább a főszereplő, hiszen mégiscsak egy filmet néztünk -, a nézőpontja miatt, de ezt nem tudtam eldönteni, hiszen az érzelmeket nagyon intenzíven éltem át, benne voltam a történetben. Felértünk a lépcsőn a kívánt emeletre. Bementünk jobb kéz felé egy hálószobába. A hatalmas franciaágyon két nő feküdt, egy idősebb, terebélyesebb, és egy vékonyabb, fiatalabb. Jobb oldalt, az ablakhoz közelebb feküdt az idősebb, szőkésvörös göndör hajú, aki az anyánk lehetett, vagy legalábbis egy szerettünk. Nagyon rossz állapotban volt. Otthoni, de kórházi szintű kezelés alatt állt. Poklot megjárt elgyötörtséggel a hangjában mesélte, hogy mi történt vele. Érzéstelenítés nélkül avatkoztak be nála veseelégtelenség miatt. Úgynevezett vesetölcsért kapott. Beleszúrtak egy hegyes, kúp alakú eszközt a veséjébe, csak úgy, közvetlenül a bőrén keresztül. Csak úgy beledöfték. Azt mondta, végül is a májából vettek ki egy mérgező darabot, és ott mutogatta nekünk a tyúktojás nagyságú májrészt, amitől teljesen kifutott a vér az arcunkból. Fekete, elfertőzödött erek futottak benne. Ezek szerint ez a beavatkozás nemrég történt, az elmúlt pár órában, pedig mi jóhiszemű látogatásra érkeztünk. A helyiségben volt velünk még egy ápoló, vagy egy szobalány, de nem volt jelentősége, csupán annyi, hogy egy lélekkel több volt jelen. Elkeseredettségünkben, dühünkben ellenakciót forraltunk társammal a borzasztó történtek fényében. Már nem labrador és macska voltunk, hanem fekete egyenbúvárruhás, atlétikus férfi és nő, akik azonnal indultunk bosszút állni. Egy segédünk az erkély vaskorlátjába egy másik ház tetejéről nyílpuskával átlőtt egy kötelet, ami egy apró horgonnyal megakadt benne. Ennek a vékony kötélnek a segítségével lejutottunk az utcára pillanatok alatt. Az akció miértje és hogyanja igazából ismeretlen volt, mindig csak a következő lépést tudtuk előre. A helyszín is kiderült, Franciaországban tartózkodtunk. Az utcákon iszonyatosan magas árvíz hömpölygött. A viszonylagosan száraz részeken, tetőkön, ahol haladtunk futva és szökellve, szinte csak hajléktalanokkal találkoztunk. Kijutottunk egy enyhén lejtős főutcára, ahol is az aszfaltút helyett egy egy-két méter magas, sárgás vizű ár vonult lefelé. Ott is volt egy hajléktalan egy hullámpalával fedett bódé tetején. Azt mondta, ez a Nagy Lassú Folyó. Most már ezt is tudtuk. Továbbmenni nem volt lehetőségünk a tetőkön, így a vízbe kellett gázolnunk. Ekkor már professzionális, gumírozott, speciális kapucnijú esőálló kabátjaink voltak. Nem is kapucninak nézett ki, hanem egy hatalmas, széles, hajlított csődarabnak, ami kiállt a kabátból. Narancssárga volt a szegélye és a cipzárja. Tökéletesen elszigetelte a vizet. Persze az arcot nem védte, ezért nem is merültünk alá nyaknál lejjebb a folyóba. A sáros víz miatt a társamra és magamra nézve hirtelen nem is tudtam magunkat megkülönböztetni a csövesektől, egy pillanatra azt hittem, mi is azok vagyunk. De felrázódtam ebből a téves gondolatból, és tovább folytattuk akciónkat, gyalog haladva az árvízben. Kijutottunk egy magasabb, szárazabb részre, ekkor egy parkolóház közelébe értünk. Olyan fekete és sötét volt ez a város, mindenhol nagyon jól jött, hogy az egyenruhánkat is ilyen színűre tervezték. Kettőnknél két-két fekete bowlinggolyó volt. Ez volt az egyetlen fegyverünk. Tovább kellett valahogy jutnunk ezen az épületen, de csak rajta keresztül lehetett. És sajnos őrök álltak a sorompós autókijáratnál, ami az egyetlen kijutási opciónk volt. Késő éjjel volt, az autók nem mozogtak a parkolóban, és mintha az őrök is eltűntek volna. Kevés időnk volt. Szabadnak tűnt a kijárat, sorompó sem volt sehol, de vészjósló jelek voltak az aszfaltra felfestve. Számok négyzetekben, valahogy úgy, mint az ugróiskolában. Nem véletlenül gyanakodtunk, és nem véletlenül hoztuk magunkkal a "fegyvereinket". Gurítani kellett a bowlinggolyókkal. A kijárat kicsit lejtős volt, így gyengéd mozdulattal előreküldve is szépen gurultak. Négy oszlopban voltak a számok, és körülbelül öt sorban. Mind a négy oszlopot kigurítottuk, a nyomásérzékeny aszfalton így látszott, hol kaptunk volna halálos áramütést, ha rálépünk az "ugróiskolára". A négy oszlopból csak az egyiken lehetett áthaladni sértetlenül, ez valami beépített biztonsági intézkedés lehetett az ott dolgozóknak. Ahogyan indultunk volna át a biztonságos sávon, be is villant egy kép - nagyon ügyesen, filmes vágással - egy Vin Dieselhez hasonló akcióhősről, aki elbukott, mert rálépett egy áram alatt lévő számozott négyzetre. Bár átjutott utolsó erejéből a biztonságos túloldalra, lerogyott egy védettebb sarokba valami hordók mögé, és a feszültségtől még rángatózó testtel azt motyogta, megcsinálta, vagy hasonlót. Hát nem úgy tűnt. Mi jobban jártunk, mert okosabban csináltuk. De nem véletlenül, hiszen volt egy háttércsapatunk, akik például a kötelet küldték az erkélyre. A parkolóház után találkoztunk is velük, a törvényen kívüli szupertudósokból, mérnökökből, profi szakemberekből álló csapattal. Adtak alánk egy kocsit, de azon kívül, hogy azon a bizonyos faluszéli aszfaltúton haladunk éjjel nagy sebességgel, másra nem emlékszem innen. Az is lehet, hogy csak egy kitekintés volt ez a háttércsapatos dolog, nem illik bele a törénés lineáris folyamatába. A film utolsó jelenete, hogy Franciaországban vagyunk, az áradás sújtotta városban. Egy, a Nagy Lassú Folyó utcájánál még szélesebb, még lejtősebb út tetejéről indultunk lefelé, immár vízisílécekkel a lábunkon. Az apadó ár már csak körülbelül húsz centire lepte el az aszfaltot, és boldogan kurjongatva csúsztunk a vízfelszínen. Ez volt a zárójelenet, ahogy a lejtő aljáról filmeznek, és a kamera felé közelítünk nagy vigyorral a sílécünkkel és síbotunkkal.

Ahogy a teremben világos lett - mint a mozikban szokott film után, fokozatosan -, a vásznon még egy Sean Connery-szerű arcú és hangú fazon még narrált valamit, valószínűleg a filmről, a történetéről, vagy a készítőkről. Ekkor kezdtem el nagyon elérzékenyülni. Csak tudnám, mitől... Felálltam és ki akartam menni a teremből, hogy kibőghessem magam, nézőközönség nélkül. De a székeken ott volt velünk egy puha lepedőbe bugyolálva nyolc darab, egy-két hónapos kiscica, akik idáig aludtak. De félő volt, ha itthagyjuk őket, elkezdenek mocorogni és kiesnek a fészekből a földre. Ő elmondta gyorsan a tanárnőnek, hogy most kimegyünk szünetre, mert a cicákat nem lehet ilyen sokáig egyhuzamban benn tartani egy teremben. Ez pont jó indoknak tűnt ott és akkor. Így kimehettem végre a levegőre. A tanárnő nem mondta, hogy szünetet tartana, de az összes többi - szintén feketeruhás - diák is kiment, szó nélkül egy önkényes cigiszünetet tartani. A cicák és a bowlinggolyók gyakorlatilag ekvivalensek voltak, őket magukkal hozhattam a filmből...